Fejes Endre estéje

Ezerkilencszázhatvan tavaszán egy meghívásos irodalmi pályázaton Váci Mihály mögött a második lettem a lírai kategóriában. A prózaírók győztese Fejes Endre volt. Az úgynevezett irodalmi életbe nekem, az akkor harmadéves bölcsészhallgatónak ez a nem várt siker jelentette a belépőt. Addig személyesen senkit sem ismertem azok közül, akikkel esetleg ugyanazon az újságoldalon jelentem meg. Az ismert nevekhez itt, a díjkiosztó ünnepségen szegődtek csak arcvonások, taglejtések, tekintetek és hanghordozások. A ceremónia után vagy tizenöten beültünk egy kiskocsmába, ünnepelni.

Este a kollégiumban mindenkinek eldicsekedtem: Vácival és Fejessel ültem egy asztalnál! Pedig Fejes Bandi, az „ezerszer áldott nyolcadik kerület” oknyomozó krónikása ekkor még korántsem volt a Nagy Fejes. Két évvel előbb, 1958-ban adták ki A hazudós című novelláskötetét, amely figyelemre méltó visszhangot keltett. A Rozsdatemető 1962-ben jelent meg, József Attila-díjat is ezért kapott 1963-ban. Nem tudom, miért éreztem mégis őt abban a népes írótársaságban a másik legfontosabbnak.

Lehet, a megérzett „hasonszerűség” ejtett rabul. Érettségi után nem mindjárt vettek fel az egyetemre. Végig kellett járnom a munkássors különféle bugyrait, mielőtt lehetőséget kaptam arra, hogy tanult emberré váljak. S abban a roppant kemény, érdes, de mindig nyílt sisakos világban váltam emberré, s lettem elkötelezettje a kiszolgáltatottaknak.

Kultúrharc

Fejes Endre eredetileg szabóinas, majd vasesztergályos volt. A háború után Franciaországban a Renault-gyárban is dolgozott. Csak 1955-ben kezdett publikálni. Már akkor jó író volt. A hatvanas években pedig nagy író lett belőle.
Hatvanas évek... Szép évtized volt. Oldódott a hidegháborús feszültség, valamiféle várakozásteljes, bizakodó hangulat terjedt világszerte. Irodalmunkban korszakos művek születtek. Mind a némasági fogadalmukat egyre-másra megszegő nagyok, mind pedig az akkoriban porondra lépő ifjú tehetségek fontos írásokkal rukkoltak ki. Persze, manapság ezt nem ildomos hangoztatni. Andor László írta még 1999-ben: „A rendszerváltó évtized egyik árulkodó vonása, hogy a ki-kiújuló kultúrharc Magyarországon két tábor között folyt: az úgynevezett népiek (vagy népiesek) és az urbánusok (vagy liberálisok) között. A kevés dolog egyike, amiben a két viaskodó tábor egyetértett, az volt, hogy el kell felejteni, ki kell rekeszteni a kollektív emlékezetből a szocialista kultúrát.”

Nos, a kultúrát fokozatosan birtokba vevő agresszív középszer boldogan teljesítette ezt a harci feladatot. Sőt, mostanság már kollaboránsnak igyekszik beállítani csaknem mindenkit, aki a hatvanas években – értsd: a konszolidáció évtizedében – publikálásra vetemedett. Főleg a szocializmus eszméit továbbra is vállaló (ám azt a gyakorlattal öszszevetni sosem rest) alkotók ez időben született művei – többek között Lengyel József Igézője, Fejes Rozsdatemetője, Benjámin Ötödik évszaka, Csák Gyula Mélytengeri áramlása, Moldova Sötét angyala, Sánta Húsz órája, Illyés Dőlt vitorlája, Németh László Irgalom című regénye, Veres Péter önéletírása, Galgóczi Erzsébet novellái, Juhász, Váci, Simon, Garai Gábor verseskötetei, valamint a hatvanas években debütált fiatalok (például Ladányi, Galambos, Gerelyes, Bertha Bulcsú, Szakonyi, Kertész Ákos) alkotásai minősülnek manapság behódoltak feledhető produktumainak. De lassan árny vetül a hatvanas években újra virágba borult „polgáribb” alkotókra (Déry Tibor, Vas István, Karinthy Ferenc, Kolozsvári Grandpierre Emil – és még sok más nagynevű író) akkori termésére is.

A rendszerváltás utáni „ausradieren” hangulatban felbátorodtak a köhögő bolhák. Hovatovább csak az számít feddhetetlen alkotónak, aki a pályán sem volt még akkor. Vagy pedig lelécelt. No, erről csak annyit, amennyit Simon Lajos halálára című versemben írtam (Tekintet, 2008/2.):

Lehet, őrültség volt
itthon maradni
egy fűtetlen, kilyukadt falú ország
kicsit-nagyot didergető fagyában
s az „eltiport szabadság”
tehetetlen
siratása helyett éledve élni
a munka szabadságával,
s bár hajladozva,
de zokszó nélkül gyűjteni a rőzsét.
Mert lehajolni más,
mint meghajolni.

Néhány éve volt egy kerekasztal-beszélgetés a királyi tévében. Vagy tíz – velem nagyjából egykorú – írótársammal a hatvanas évekről beszélgettünk. A népi származásúak elmondták, hogy milyen nehéz volt nekik akkor, mily nagyon korlátozva voltak alkotóként. Csodálkozva hallgattam őket, mert Goethe igazát vallom, amely szerint csak korlátok között mutatkozik meg, ki a mester. És ők nem is voltak anynyira korlátozva, mint amennyire utólag érzik, hisz a legtöbb közülük a hatvanas években kapott József Attila-díjat, méghozzá tekintélyes példányszámban megjelent opuszokért. Ketten – Görgey Gábor és én – keltünk csak valamelyest védelmére az inkriminált évtizednek. Görgey, a kék vér, elmondta, hogy a kitelepítés után a hatvanas évek hozták meg számára az emberi és művészi rehabilitációt, én, a „horthysta” főjegyző fia pedig azt, hogy akkor végre már nem a származásom, hanem a tehetségem után ítéltettem meg. Nem furcsa? Két „osztályidegen” védte a népi demokráciát a népi káderekkel szemben, akik – ha nincs a világháború utáni nagy fordulat a magyar történelemben – talán még a hatvanas években is a trágyát teregették volna ott, ahol megszülettek.

A legjelesebb prózaíró

Fejes munkásból lett író. És egy pillanatra sem feledte, honnan jött. Ahogy a tudat és az ösztönök birkózását ábrázolta a műveiben, ahogy hitet tett a történelem peremére sodródott kétkeziek igazsága mellett, ahogy óvta és ostorozta őket – az teljesen szívem szerint való volt. Rokon léleknek, szövetségesnek érzem őt ma is, pedig az életben alig néhányszor találkoztunk, akkor is csak futólag, leginkább írószövetségi alkalmakkor. Most, hogy Sánta Feri meghalt, nekem Fejes Endre a legjelesebb magyar prózaíró a még élő mezőnyben. Akkor is, ha semmit sem ír már. Hozzáférhetetlenné tette magát egészen. Biztos megvan a jó oka rá.

A Rozsdatemető Pascal-mottójának a végét sosem feledem: „...minden méltóságunk a gondolatban rejlik. Ezáltal kell feltámadnunk, és nem térben és időben. Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.”
Ez a mottó a kor parancsa is egyben. És egyre sürgetőbb, hiszen éppen a gondolat méltóságát fenyegeti a legnagyobb veszély manapság, amikor a felelős töprengést mindinkább a számítás és a számolás váltja fel. S ha nem vigyázunk, hamarosan a felszámolás és a leszámolás is.