Fedőneve: „Firkász”
Leértékelő szó. Rossz újságíróra mondják, vagy tintanyaló hivatalnokra. S a legkevésbé sem illik egy áldozattá vált értelmiségire, akinek sorsát, tragédiáját végül is nála „firkásabb” cselvetők intézték. Csak hát: stilisztika és titkosszolgálat? Ugyan már!
Vannak feldolgozhatatlan veszteségek, vannak megmagyarázhatatlan rejtélyek, és vannak ezek együtt is. Mint például az Elbert-ügy.
1983. március 10-én a siófoki móló mellett halva találják Elbert Jánost, a Színházi Intézet igazgatóját, irodalomtörténészt, műfordítót, egyetemi tanárt. Sekély vízben. Csak az órája állt meg előzékenyen, 1 óra 10-kor. Elbert sok nyelven tudott: oroszul, lengyelül, svédül, japánul. Hátha épp ez volt a baj? El is indult a pesti pletyka: túl sokat tudott. Olyanoknak tolmácsolt! Hát rajtavesztett.
Ungvári Tamás másodszor exponálja az Elbert-rejtélyt. Egyszer már – huszonegy éve – jelentkezett a védelem tanújának. Tehette: unokatestvére, barátja, munkatársa, óvó oltalmazója volt a másfél évvel fiatalabb Jancsinak. (Párhuzamos életrajzok bomlanak ki előttünk.) A két évtized sem hozott megoldást, csak még egy titkot. Hogy az áldozat ügynök is volt, Firkász fedőnéven 1969 és 1973 között.
Nem csoda, hogy termékeny dokumentumok ezreit nem fújta elő a szél e két évtized alatt sem. Tudvalévő – szögezi le Ungvári –, hogy a diktatúrák dokumentumiszonyban szenvedtek. Áldozataik is nyom nélkül tűntek el.
Az Elbert-ügy azonban dagad, nem fér az óvatosság skatulyáiba. A férfi érthetetlen halála után ugyanis eltűnik a nyomozásra vállalkozó fiú is, a 17 éves Jánoska, s rövid napok múltán öngyilkos lesz a feleség. Is? Ki tudja?
Ungvári megmagyarázza makacs visszatérését a tragédiához: „Elbert János életét próbálom megérteni.” Nem akarja, nem is tudja lezárni a nyomozást, de legalább megkísérli kizárni a feltevések közül az abszurdokat.
(Ungvári Tamás: Nyomtalanul. Scolar Kiadó.)
