Eusébio a konyhakövön
A felismerés most ütött szíven. Hol járhatnak a régi csapataim?
– Hova tetted? Tavaly még megvolt.
A szűkös betonfolyosón, a zöldre mázolt vasajtó előtt két reménytelen ember álldogál egy házasság romjai között. A lomtalanítás miatt jutottak eszembe a múlt évszázad régi csapatai. Pelé, Didi, Vava, Albert, Ihász. A magyar Garrincha nálam Farkas Jancsi. Bene is eltűnt volna, de az az igazság, hogy Bene Ferim soha nem volt.
– Hova tetted?
– Hát hova tettem volna?
– Kidobtad. Nyilván kidobtad. Tudod, hogy mit tettél?
A Pálya utcai oroszlánbarlang hősei egy fenyőfa szekrény felső polcán pihentek, sorban bedobozolva, a játék mikroszkóp mellett. Arról is azt mondta az asszony: minek veszel ilyesmit? Hát csak. Mert kell. Mikroszkóp nélkül nem élhet az ember. George Harrison is úgy szokott le a szerekről. A tárgylemez alá cseppentette az anyagot, beélesítette a lencsét, felgyújtotta a háttérlámpa fényét. Valami sunyi, gilisztaszerű szál (vagy kötél) úszott a kékes semmiben. Rossz érzés fogta el. „Ez a micsoda – mondta – ne kerüljön többé az agyamba.”
Lám, egy mikroszkóp hasznos is lehet, nem beszélve Albert Flemingről és az ő piszkosszürke penicillingomba-üledékeiről. De jól van, elismerem: mikroszkóp nélkül elvan az ember. Összehozol egy metszetet ibolyalevélből, csipesszel két üveglap közé fekteted, s már néznéd is, mikor rád szólnak, hogy kihűl az ebéd. Félreteszed, megunod, elteszed. Többé elő sem veszed.
De tizenkét klasszis gombfocicsapat nagyon más. Az már tétel. Történelem. Tudálékos szpíkerek be szokták mondani: az MU játékosállományának nettó összértéke X millió euró. Tényleg, mennyit érne ma Eusébio? A hatvanas években még nem volt minden eladó. A Fekete Párducot utoljára két botra támaszkodva láttam, talán Dél-Afrikában. 2014 januárjában hunyt el. Negyvenkettes volt, egy évvel fiatalabb, mint a Flóri.
„Coutinho kapitány a terasz korlátjához ballagott. Nézte a fényeket a Dunán. (…) Brazíliára gondolt, és elhúzta a száját. Ott engem most épp menesztettek, állapította meg. Mert a csapat nem jutott döntőbe a Mundialon, meg aztán valami bíráló megjegyzést is tettem. De itt… ezek a medvék azt ígérik, hogy teljesen sportszerű lesz a szervezés… Minden mérkőzést ugyanazon a pályán bonyolítanak le (…) a 140 centiméter hosszú, 99 centiméter széles Old Tandoron…” Tandori Dezső gombfocikönyvének nyitó fejezete kezdődik így („találtunk egy időmilliomost”). 1980-as Móra-kiadás, akkor még élt Coutinho kapitány. Ő volt a nagy tudású „akadémikus edző”, akinek ajkát soha el nem hagyta trágár kifejezés, de nem jött be neki semmi. Búvárbalesetben halt meg.
Az én gombfocibajnokságom (nem voltam időmilliomos) Budán zajlott, egy társbérleti konyha kövezetén, a Zalai utcában, leckeírás helyett. Első saját tulajdonlású csapatom a Benfica volt, Eusébio csapata. Szürke-fekete, lecsavarható fedőlappal, jól nézett ki. Aprócska kerek fotók, a játékosok arcmása. Akkor még nem volt játékosforgalom, aki valahol gyökeret vert, a csapat arca volt, legföljebb kiöregedett. A világ nyolcadik csodája volt, amikor Pelé, a király elhagyta a Santost, és New Yorkba ment levezetni, tízszeres pénzt keresni.
Emlékezetből idézek. Costa Pereira volt a kapusom, Cruz, Germano, Coluna, Peridis, Cavem, Raul, Eusébio, Torres, Augusto… és… ki is volt a tizenegyedik? És Simões – közli magától értetődően Zoli, az olvasószerkesztő. Torres, a fejelőművész nekünk is okozott egy kis gondot ’66-ban a vb-n az Old Traffordon, amikor Szentmihályi mellett egy jobb oldali beadást a hosszúba csúsztatott. A Párduc akkoriban élte fénykorát, de 1966-ban már hatott Guttmann Béla átka. Béla bácsi zsinórban kétszer nyert a Benficával BEK-trófeát. Mikor a második diadal után bement a klubelnöki irodába, hogy a beígért „feketepénzt” lehalássza, a sóher elnök megtagadta a kérést („ez nincs a szerződésben”), mire Guttmann rácsapta az ajtót, de előtte még megátkozta a klubot: soha többé ne nyerjenek nemzetközi kupát. És a Benfica 1962 óta nyolc döntőt veszített, ötöt a BEK-ben és hármat az UEFA-kupában, illetve az Európa Ligában.
A Zalai úti házi bajnokságban csodás csapatok jöttek össze. Szinte valamennyit én finanszíroztam. Egy középcsapat huszonöt forintból is kijött. Az Atletico (ma Athletic) Bilbaót Csentericz Zoli osztálytárstól nyertem, aki anyjától karácsonyra kapta. A Bilbao arról volt nevezetes, hogy kétszer is kiverte a Fradi a Vásárvárosok Kupájából (egyszer megismételt meccsen, mert hosszabbítás nem volt), Iribar kapussal és a legendás Uriarte–Zugazaga-kettőssel középen. A neveket Gulyás Gyula dohánytól (és még sok minden mástól) reszelős hangján őrzöm a fülemben, ahogy a szobában világol a macskaszem, s a dunna alatt félelemtől és izgalomtól vacogva a rádiót hallgatom. „Uriarte, Zugazaga”, recsegett félelmesen a hang, az alapzaj mintha a föld mélyéről jönne, hatvanezer baszk ordítása. A trófeaként elnyert Bilbaót Csentericz a tanév végén visszakönyörögte. Anyjának nem tetszett a bolt.
De akkor már nem érdekelt a Bilbao, mert volt igazi Fradim, 1967-es sztenderd. A Csaba utca és a Városmajor út sarkán vettem egy trafikostól huszonnyolc ötvenért. A trafikos arról volt nevezetes, hogy mazzolás, catenacciós Intert árult, amerikai műanyag tengerészgyalogost, és igazi Sherman-tankot. A Herrera-féle milánói nagycsapat (Burgnich, Facchetti, Corso, Prati) kelendő volt. A Fradival viszont nem voltam elégedett, kikaptam a Zalai Pisti-féle Milantól, és a vereség fő oka már akkor is a csapategység megbomlása volt. Akkor kezdett csak zülleni a foci igazán. Cserélődött az állomány. Varga kint ragadt Mexikóban (a neje, Kati már előrement), Albert lábán a szalagot szinte térdből letépte egy dán kapus-hentes, Mátrai elhúzott a VM Egyetértésbe borozóért, hogy zárás előtt hasítson egy kis pénzt is. A centerhalf a hatalmas termetű Páncsics Miki lett. De az én tiszta fehér műanyag Fradim (felül zöld körcsíkkal) nem tükrözte az idők változását, a bomlást. Nálam a középhátvéd ma is a Mátrai Sanyi.
Lenne. Ha meglenne. De eltűnt. A magyar romlás egyre sebesebb lett. Kiestünk a marseille-i ki-ki meccsen Adamecék ellen, „jöttek a csehszlovákok”. Páncsics a Honvédba igazolt, mivel a Jenő (a Dalnoki) – alighogy Páncsics megörökölte Mátraitól a centerhalf posztot – balbekknek akarta visszaminősíteni, hogy kedvence, a dinamikus, ám riasztóan darabos Bálint László legyen a középhátvéd. Páncsics később kamionspeditőr lett Splitben, mivel dél-bácskai srácként bírta a délszláv nyelveket. Egyre vadabb ütközetek dúltak a konyhakövezeten. K. bácsi és K.-né, a társbérlőink nem bírták a nyomást. Feladták a társbérleti konyhát. Megragadták a konyhakredencet, s fújtatva, átkozódva kivonultak. Így lettünk főbérlők. Apám boldog garázstulajdonos lett (kocsi nélkül), idejének javát ott töltötte. A konyhakő gombfocistadion lett. A gombfoci tartotta a presztízsét, pedig lefutott pár divathullám. Papírszalvéta-gyűjtés, takarékbélyeg-ragasztás, trapéznadrág, megjelentek a kacsingatós gésák a műanyag golyóstollakon, majd merészen átadták helyüket a levetkőzős golyóstollnak. V. Erzsi, aki meccsszünetekben átjárt, talányosan megmosolyogta a vetkőzős tollamat: ez nem nagy szám, ilyesmit bármikor produkálok. Érdekelne?
Nem érdekelt, mert vérbeli Celtic-rajongó voltam. Végre egy zöld-fehér csapat, amely igazán sikeres. A körkörös csíkos zöldek, a legendás Jock Stein fiai a ’67-es lisszaboni BEK-döntőben hősi harcban gyűrték le az enervált, focicsaló, maffiózó Intert. Jimmy Johnstone, Tommy Gemmel, Auld, Lennox és a többiek nem futballoztak szépen, de a háromlevelű lóhere mögött igazi skót szív dobogott. Milyen kár, hogy Zalai Pisti egy óvatlan pillanatban széttaposta Craig nevű versenyzőmet. A csapat így csonka lett. Őt Varga Zolival pótoltam átmenetileg, aki szintén megfordult Skóciában. De klasszikus brazil nagycsapatom is volt. Pelé, Nené, Didi, Vava és 1962 igazi hőse, a nagy-kicsi Garrincha. Beszereztem egy Rivera utáni Milant is, de a csapat belebukott a bundabotrányba, és ment a másodosztályba.
És a csúcson megjelent a Manchester United. Mert egy igazi George Bestet kellett a Zalai útra igazolni. Egy hamisítatlan Bestet, vállig érő hajjal, pimasz krakéler mosollyal. George az a futballista volt, aki pályája első tíz percétől kezdve tulajdonképpen alkoholista. Akiről első tudósításaikban azt írták a lapok: kemény dió lesz betörni, de ha George összeszedi magát, bámul a világ. De George nem szedi össze magát, nem szedheti, ha mégis, a játéka látja kárát. Unalmas lesz, depressziós és szürke. Best ilyen volt. Beláthatatlan, hogy mi is vitte előre. Az ihlet? Visszaesés és leszokás ciklikus változása? A májfunkció növekvő hiánya? Az edzésmunka vagy a whiskygőz? Gyakran fotózták pezsgőspohár mellett, hölgyek koszorújában, ami leginkább csak körítésnek kellett. Pályája delelőjén feltűnően sok klub volt, ahol két-három meccset játszott szezononként. A májátültetés sikeresnek látszott, de Bestnek csak újabb lehetőség volt az ivásra. Még egy máj, még egy élet. De amit a labdával művelt, szinte a ködön át, maga volt a látomás.
A szakadt füzet, amit forgatok, közelébe sem jöhet a Tandori-féle Medvesportnak, amely annak idején Minyutti felügyelőtől különdíjat kapott „a változatos formájú tudósításokért”, különösen az utolsó forduló élethű leírásáért. „És eljött a búcsú délutánja. Pelé gépe 16 óra 40-kor indult.”
A mi füzetünkbe a többiekkel együtt mi is lejegyeztük az eredményeket. Ez megmaradt. A földrajzatlasz nyitva állt. Abban követtük a csapataink hosszú útját. Valahol messze ma is harcban állnak. Várnak a lefújásra.
