Eurovíziók
Kicsit későn kapcsolódtam be az Eurovíziós Dalfesztivál körüli izgalmakba, azt hiszem, főleg azért, mert nem is gondoltam, hogy ez még egyáltalán létezik. Mikor utoljára foglalkoztam vele, még azt énekelték, hogy „save all your kisses for me,” s volt egy nagyon vicces Benny Hill-paródia arról, hogy rossz angolsággal mondják a különböző országok műsorvezetői a pontokat, ő pedig idétlen, nagy fogú nőnek öltözve mindent félreért: „Halál az olaszokra?” – kérdez vissza. „Ja, hogy három az olaszoknak.”
Ehhez képest az M1-en megjelent egy felirat pénteken, hogy „Kati, veled az ország”. Az RTL Klub áthelyezte a tehetségkutató kezdetét, hogy ne zavarják egymást, élő adásban kapcsolták a közszolgálati stúdióját, ahol Geszti Péter hunyorogva latolgatta az esélyeket, mintha egy ilyen léptékű nemzeti ügynek fölül kellene írnia a kicsinyes csatornai érdekeket, mint amikor Egerszegi Krisztina úszik a szöuli döntőben.
Halványan közben arra gondoltam: a dolog még ennél is szebb, a nagy összefogást csak azért szervezték meg, mert az RTL Klub szerkesztői maguk is nézni akarják élőben Wolf Katit. Ami számomra leginkább ahhoz érdekes adalék, hogy a kapitalista médium kérges szívű kiszolgálóinak hitt emberek mennyire mások, mint amilyeneknek hiszik őket, halálra izgatják magukat az ő Katijukért. Tényleg így is történik, ott ülnek a tévé előtt, tapsolnak, huhognak, és amikor a refrén indul, akkor rázzák a fejüket, lábukat, örülnek, mert Wolf Kati tényleg jól énekelt.
Csak éppen nem nyert. Ami azt illeti, nagyon nem nyert, 22. lett a 25 döntősből. Az ember ilyenkor kétféleképpen reagálhat: azt mondja, hogy ő megmondta előre, vagy azt, hogy összefogtak ellenünk a népek, idióta lúzerországban élünk, és rosszak a nemzetközi kapcsolataink.
A magam részéről az első utat választottam: én megmondtam előre. Hiszen Wolf Kati után az ír ikrek jöttek, akik elképesztően néztek ki, dinamikusan táncikáltak, és mögöttük a kivetítőn ragyogtak a színek. A dalukban nem volt szinte semmi, de produkciójuk tökéletesen árnyékba borította azt az előnytelenül felöltöztetett, szőke asszonyt, aki azon töprengett, miért múlik a szerelem. Arra gondoltam, ha sikerül ennek ellenére a középmezőnyig elkeveredni, az már gyönyörű eredmény, mert az emberek alapvetően nem szeretik a zenét, a ma futó zenei események túlnyomó többségében nem a zene a vonzó, hanem minden egyéb. A rendezés, a díszlet, a tánc, a videó, a ruhák, az eseményhez kapcsolódó sznobéria.
Wolf Kati pedig a dallal állt ki, a dallal és a hangjával, három villanyfényes gatyába öltözött táncos szorgalmatoskodott körülötte, de mi ez ahhoz képest, hogy például az önmagát tökéletesen félreértő francia bonviván Nyomorultak-hangon kántált, s közben az Androméda-ködöt is a háta mögé vetítették.
A dal ma kevés, video killed the radio star, és mindez legalább huszonöt évvel ezelőtt már megtörtént. Szép dolog utolsó bástyának lenni, de versenyt így nem lehet nyerni, ez olyan, mintha valaki dopping nélkül szeretné győztesként abszolválni a Tour de France-t.
Csupán az a baj a fentiekkel, hogy így akkor nyerhettek volna az írek, az angolok vagy akár a francia fiú, de semmiképpen nem az azerbajdzsániak. És sehol sem kellene lenniük az olaszoknak, akik éppen úgy, mint mi, zenével indultak a dalversenyen: zongora mögé ült be a jelentéktelen külsejű muzsikus, és danolt.
Tényleg: miért nyertek az azeriek? Nem azért, mert valami jó átlagot hoztak ki. Nem azért, amiért mi nem, mert valami különleges, ismeretlen, nemzeti színt hoztak volna be a popzenébe, amit, legalábbis rövid távon, értékelni tud a nagyközönség, ahogy gigasztár lett pár éve a három moldovai suttyó azzal, hogy Numa-numa yei.
Nem értem, mi a trükk. Az azerbajdzsániak dala érdektelen, a kommersz kommersze, a zenészek rosszak, nem is szépek, nem is tehetségesek, a ráadás alatt már pokoli hamisan fújták, mégis ők nyertek. A fantasztikus német közvetítés és show után mehet a társaság Bakuba, hogy majd elmondhassák, mennyivel jobb volt a tavalyi.
Marad persze még egy teória: a nemzetközi összeesküvés. Ez ugye a másik lehetőség, minden előrelátó, utólag okos ezzel jöhet, megnézhetjük magunkat, milyenek a nemzetközi kapcsolataink, milyen a megítélésünk a világban. Ránk éppen csak az erdélyi magyarok szavaztak, meg valamiért a finnek is, de a szomszédok enyhén szólva is hűvösen fogadták Wolf Kati fáradozásait. Az is igaz, mi sem nagyon támogattuk a horvát és a szerb dalnokokat, egyébként a finneket sem, a volt jugoszlávok viszont szép következetesen átszavaztak egymásra. Elszigetelt, szerencsétlen társaság vagyunk a nagy szláv rengetegben. Lehet. De akkor a spanyolok meg a svájciak miért végeztek még nálunk is rosszabbul? A svájci dal ráadásul igazán jó is volt, fülbemászó pötyögés egy kissé kétségbeesett hölgytől. Igaz, Svájc nem tagja az EU-nak. De Azerbajdzsán sem. Spanyolország viszont igen. Egyre ködösebb a kép.
Még elmondják a nagyon tájékozottak, hogy az azeri gázmezők az okai mindennek, Európa azért feküdt le nekik, hogy olcsóbban jusson gázhoz. Ennél szerintem már az is értelmesebb, ha az ember kimondja: fogalmam sincs. Azt még meg tudom mondani, miért nem fedezték föl Wolf Katit: mert véletlenül nem adták rá a ruhája alsó részét, mert a frizuráját régimódira formálták, mert izgult, és egy gondolatnyit alulteljesített. Mert nem jöttek rá, hogy nem elég jónak lenni, annak is kell látszani, s hatalmas videoshow-t és táncparádét kellett volna körítésként alkalmazni. És akkor ott vagyunk a kiindulási pontnál: igen. De akkor miért lettek helyezettek az átlátszó zongorával felvonuló olaszok? És főleg: miért nyertek az azerbajdzsániak?
