…és nem vásárolunk mosómedvét – Menzel és Vášáryová a CineFesten

A világhírű cseh rendező rögtön megadja a beszélgetés alaphangját: okostelefon-kamerával pásztázza a sajtót. Amikor Vášáryová megérkezik a maga teljes ragyogásában, nyílt színi csókkal üdvözli. Most villognak ám csak a vakuk! „Ez már nem fotózás, hanem orgia” – mondja Menzel, majd bejelenti, hogy ebből kisfilmet forgat.

A fesztivál életműdíjasa, aki harmincévesen kapott Oscart a Szigorúan ellenőrzött vonatokért, nem tulajdonít nagy jelentőséget az ilyen kitüntetéseknek.

„Sok Oscar-díjas filmre már nem is emlékeznek. Az én filmemet viszont ma is gyakran vetítik, és nézhetőnek tartják. Számomra ez a legnagyobb elismerés.”

Menzel emlékszik arra, hogy amikor kezdő filmes volt, az idősebb kollégák „kissé fennhordták az orrukat”, és most időnként ugyanezt figyeli meg saját magán, és ugyanúgy megkapja az ironikus megjegyzéseket a fiataloktól, ahogy annak idején ők tettek ilyeneket. De azért vannak filmek, amelyek ma is nagyon megragadják. Ilyen volt a Saul fia, amely álmatlan éjszakákat okozott neki, és boldog volt, hogy nem neki kellett megcsinálnia. „Azon kevés filmek egyike volt, amelyekből nem tudtam kilépni.”

Fotó: Kovalovszky Dániel

Színészként gyakran játszott álmodozó figurákat, ilyen lenne az életben is? „Honnan tudjam én, hogy milyen vagyok? Én tisztelem a színészeket, ezért nem tekintem magamat annak, amatőr vagyok, aki végrehajtja azt, amit a rendező mond neki.”

Jövőre lesz a prágai tavasz öt­­venedik évfordulója, annak szelleméhez a filmes cseh újhullám is hozzájárult. „Akkor egészen más körülmények között készültek a filmek. Abból a különleges helyzetből indultunk ki, hogy minden hatalom a kommunista állam kezében van. Az ő bátorságuk és éberségük azonban már hanyatlásnak indult, és ez lehetővé tette, hogy olyan egyéni hangú filmesek alkossanak, mint Miloš Forman, Věra Chytilová vagy Ian Nemec. Az emberekben ott volt a tenniakarás, mert volt mivel szembeszállni. Egy folyó medrét két part övezi, és ezek meghatározzák a folyás irányát. Amikor a partok eltűnnek, a folyó nem folyik tovább, ez érvényes a filmre és a kultúrára is.

Ha mindent szabad, az ember hajlamos arra, hogy ne tegyen semmit.

A korlátok sokszor ihletők, energiát adnak.”

A rendező hálás a sorsnak, hogy sok nagyszerű színészegyéniséggel dolgozhatott. Elmeséli, hogy néhány éve kórházban volt, és a tévét kapcsolgatva meglátta a Sörgyári capricció­­nak azt a jelenetét, amikor a Ru­­dolf Hrušínský alakította doktor „gyógyítja” az ágyban fekvő Maryškát. Bár soha nem szokta megnézni elkészült filmjeit, most ott ragadt a képernyő előtt. „Akkor értettem meg, hogy nem a rendezői akaraton vagy a vágón múlik egy film sikere, hanem a színész személyiségén. Hrušínský hosszú évek után is elbűvölt.”

Vášáryová kiválasztása a tűzrőlpattant gondnokné szerepére nem volt olyan magától értetődő, mint ma gondolnánk. „Addig többnyire védtelen, szerencsétlen lányokat, áldozatokat játszottam, aztán megismerkedtem Jirkával, és onnantól kezdve én testesítem meg a sörivó asszonyt, pedig igazából nem is rajongok érte. De a film kedvéért rászoktam, hogy reggelire húst egyek, sört igyak, és még a kéményre is felmásztam.” Menzel szerint Vášáryová a forgatás során egyfolytában evett, és mégsem hízott. A rendező azt is elmondja, hogy a színésznő akkor már várandós volt – ezt ők sem tudták –, és az ebből fakadó belső ragyogása különleges fényt adott a filmnek.

„Prágában találkoztunk, és az a törékeny lány, akit én a me­­se­­filmekből ismertem, egyszer csak érett nőként állt előttem. Odaadtam neki Hrabal könyvét, és rögtön jeleztem a Barrandov Stúdiónak, hogy meg­­találtam Maryškát. A producer megrémült, mert tudta, hogy Vášáryovának számos pozsonyi színházi kötelezettsége van, és attól félt, hogy nem lehet vele egyeztetni. És akkor jött az igazság pillanata. Magda küldött nekem egy levelezőlapot:

»Jirka! Elolvastam a könyvet, és kiürítettem a frizsidert.«”

„A forgatás során többször megharagudott rám – fűzi tovább a sztorit Vášáryová. – Ilyenkor, hogy kiengeszteljem, a helyszíntől a szobájáig vezető útján jól látható pontokon csokoládékat helyeztem el neki.”

„Még szerencse, hogy ezekért a csokoládékért le kellett hajolnom, különben elhíztam volna” – nevet fel Menzel.

Vasaryová tizennégy évesen kezdett filmezni, huszonhat évig volt színésznő, de immár huszonnyolc éve politizál. Volt nagykövet, államtitkár, szlovák köztársaságielnök-jelölt. Ez utóbbi céljáról a mai napig nem tett le.

„A nyolcvanas évek elején elvesztettem a reményt, hogy valaha megváltoznak a dolgok, aztán mégis jött a rendszerváltás – nem voltunk rá felkészülve, de azért boldog vagyok, hogy megérhettem. Vannak ugyan gondjaink, de a problémák azért vannak, hogy megoldják őket.  Ti, magyarok, nagyon sokat segítettetek nekünk a kilencvenes évek elején, amikor egy moszkvai terv szerint Szlovákiát »orosz szigetnek« képzelték el. 2004 óta pedig veletek vagyunk Euró­­pában. A tanulság? A reményt soha nem szabad elveszíteni! Nem is tudom, hogyan mondhatnám ezt nektek diplomatikusabban.”

Menzel is örül a változásoknak, bár szégyelli, hogy „sok jó ember az évtizedek során elmenekült a hazájából, akik pedig maradtak, azok Zemant választották, és már megint Oroszország felé kacsingatnak. Én sajnálom, hogy Csehszlovákia kettévált, de most legalább van egy szomszédunk, akivel sosem háborúztunk, akitől tanulhatunk, és általuk alább adhatunk hagyományos cseh nagyképűségünkből” – mondja a rendező.

Vášáryová azt mondja, hogy színészi múltja egyáltalán nem segítette politikai pályáján. „Közép-Európában még ma is dívik az a felfogás, hogy a színésznők, pláne, ha szőkék, butácskák és erkölcsileg is gyanúsak. Ha egy vitában már nem voltak érvek velem szemben, azt mondták: menj vissza a színházba! Ugyanakkor színészként tudja az ember, hogy a rendezőjének mindig igaza van, mint ahogy diplomataként is tudja, hogy a külügyminiszterének van igaza. Egyébként a politikában is megvannak ugyanazok a szerepkörök, mint a színházban, de ott nem zavartak, mert ezek a karaterek nem voltak döntéshozói helyzetben.”

A színpadon két Oscardíjas: Szabó István és Jiří Menzel      Fotó: Kovalovszky Dániel

 

Menzel úgy gondolja, hogy egy politikusnál legalább ugyanolyan fontos, hogy egyéniség legyen, mint egy színésznél. „Aki színész akar lenni, mindent megtesz azért, hogy kiváló legyen a pályán. A politikusok többségét viszont semmi más nem érdekli, csak a hatalom. Ezért van tele a parlament unalmas emberekkel, akik nem tudnak hatni, érdekeik pedig magánjellegűek. Az olyanok, mint Churchill vagy Havel, igazi, széles látókörű egyéniségek voltak. A mostaniaknak is megvan a maguk karrierje, de mi árad belőlük?”

A Sörgyári capriccio eredeti címe: Rövidre vágni. Manapság ez a lerövidülés egyre nagyobb fokozatra kapcsol. „Hrabal metaforikusan a felnőtté válásra gondolt, arra, amikor át­­megyünk romantikus képze­­let­­világunkból a valóságban. Ha nem félnénk hisztérikusan a változásoktól, nagyon örülhetnénk, hogy minden lerövidül, az emberek közötti távolságok is” – mondja Magda, Menzel azonban a fejét ingatja. „A húszas, harmincas évek rövidítéseinek még volt értelmük. Ami ma folyik, az már maga a kopaszra nyírás. Minden iszonyúan gyors, és hovatovább még gyorsabb lesz. Már most szédülünk tőle. Nekem annak idején a filmben megjelenő Crystal rádió is nagy felfedezés volt. Nem is merek rágondolni, hogy tíz év múlva mi lesz a gyerekeink kezében.”

A rendező szomorúan beszél arról, hogy manapság egyre inkább kiveszik a humor a jó filmekből. „A filmesek között

él egy olyan tévhit, hogy ami szórakoztató, az nem igazán ér­­tékes. Az igényes rendezők fél­­nek tőle, így marad az olcsó humor. Pedig már Shakespeare drámái is tele vannak humorral, Moliere-t ma is világszerte játsszák, nézzük Chaplint, az ötvenes évek nagy olasz komédiáit, miközben azok a filmek, amelyek túlságosan komolyan veszik magukat, egy idő után nevetségessé válnak.

Olyan országban születtem, ahol az irodalomban fontos szerep jut a humornak. Szerencsére ezen nőttem fel. Együttérző humor nélkül nincs élet. Tulajdonképpen valamennyien érdemesek vagyunk arra, hogy mosolyogjanak rajtunk.”

Hasonló légkörben zajlik Menzel és Vášáryová kitüntetése a Miskolci Művészetek Házában. A Vášáryovát méltató Bálint András elmeséli, hogy 1979-ben meghívták Prágába egy filmhez, amelyben „testhezálló szerepet”, egy gépeltérítő terroristát játszott. Itt ismerkedett meg a művésznővel. Egy napon a városban sétáltak, angolul beszélgettek, és Magda azt mondta: engem itt mindenki ismer. Erre hozzájuk lépett egy férfi, és megkérdezte: You change money? Vášáryová az Európa-díjat e szavakkal köszöni meg: „Ne szomorkodjatok, mert az élet szép, és mindig bele lehet csempészni egy kis őrültséget. Ne feledjétek, hogy a rossz embereket csak a mosolygós, boldog emberek tudják feldühíteni.”

Szabó István, a fesztivál fővédnöke, akinek több filmjében is szerepelt Menzel, egy több nyelvből összetákolt mondattal köszönti barátját és rendezőtársát. Ily módon szoktak ugyanis kommunikálni, felülemelkedve nyelvi problémáikon. „Számomra filmjeid azokról az arcokról szólnak, akiket szeretettel, megértéssel és nagyvonalú megbocsátással nézel. Irigylem tőled, hogy mersz nem válaszolni hülye kérdésekre, hogy nincs megfelelési kényszered, és irigylem egész életedben vállalt lustaságodat!” „Ha csak a fele is igaz lenne” – feleli Menzel, majd a két Oscar-díjas mester gyermeki önfeledtséggel hajlongani kezd a színpadon, vastaps közepette, egymás nagysága előtt…

Az ünnepség után újra megnézhetjük a sörgyáriak bájosan bumfordi történetét, ezúttal cseh nyelven, és bár nyilván sokunknak hiányzik a zseniális magyar szinkron, most legalább a képekre, az arcokra, a gesztusokra koncentrálhatunk. Ezek ugyanolyan szellemesek és sokatmondóak, mint a hrabali, menzeli szóáradat.

És a mosómedve ezúttal is a kirakatban marad.