Érzékeny és érzékenyítő témák
Sharon Liese rendező a dokumentumfilmjében arra törekszik, hogy a gyermekeket gyermekként, illetve a felcseperedés során ábrázolja, utóbbi elvhez kapcsolódik a film címe, amely kísértetiesen rezonál Richard Linklater tizenkét évig forgatott Sráckor című felnövéstörténetéhez. Csakhogy a tizenöt éves Leena fiúnak született, de női testben találta meg a boldogságot. Édesapja az egyik legnagyobb támogatója, de édesanyja és nagymamája is mellette áll, utóbbi arról beszél a filmben, hogy akár fiú, akár lány, számára mindig az unokája marad – csak a pasizástól félti, és a tetoválástól tartja vissza. Jay ugyancsak női testben született, de mint elárulja, mindig is fiúnak érezte magát. Már kislányként ragszalaggal tapasztotta le a mellkasát, vagy éppen jeget tett rá, hogy ne nőjenek a mellei, most pedig a hangja mélyítésében, a focizásban és a sapkahordásban talál menedéket. A fiúnak született, de számára teljesen természetes módon már lányként élő Avery
a szülei szerint „átlagos transznemű lány”, aki négyéves kora óta biztos ebben.
Phoenix élete tűnik a legkevésbé izgalmasnak, aztán csak kiderül, hogy cseppet sem biztos, hogy a kisfiú kislánynak gondolja magát, sőt a film második felében az édesanyja, aki korábban tüntetésre és szivárványos templomi gyülekezetbe is elvitte a gyermekeit, már arról beszél, hogy a transzneműség valószínűleg az esetek többségében mentális betegség.
TranszneműségAz anyag nehézségét az intim téma adja, sőt, az, hogy gyermekek állnak a fókuszban, egyrészt kényes, másrészt embert próbáló feladatnak bizonyul. Avery igazi szupersztár, felkérést kap, hogy LMBT-tüntetések élén vonuljon, és felkerült a National Geographic 2017. januári címlapjára. A jelzésértékű szerkesztőségi döntés bonyolultságát jól érzékelteti, hogy a nagyszülei kiakadnak a címlapon, azzal vádolják a szüleit, hogy a hírnévért „adták el”, mások szemében pedofíliával egyenértékű, ami vele történik. Maga a folyóirat többek közt Brazíliában, Izraelben, Iránban, Olaszországban, Romániában és Horvátországban más címlappal jött ki, még Európa liberális államaiban, illetve Tajvanon, Dél-Koreában, Indiában, Georgiában és Kínában a rózsaszínbe öltözött, rózsaszín hajú címlapsztárral jelent meg. (Az Egyesült Királyságban a sokszereplős címlap került a standokra, az előfizetőknek viszont Avery-féle címlapot postázták.) A jelentős közfigyelem miatt a missouri gyerek nehezen nyílik meg, de Phoenixszel is ez a helyzet. Éppen ezért, és a kellő mélyre ásás, valamint a kritikai-tudományos háttér hiánya miatt úgy érezni, a film sokat markol, de keveset fog.
A társadalom perifériájára szorultak másik köréről szól az Isten hozott Csecsenföldön című dokumentumfilm, amely sokkal élesebben megy bele a választott témába. Az Oscar-jelölt David France alkotása telefonos felvételeken keresztül mutatja meg, hogy miként támadják meg a szivárványközösségek tagjait Oroszországban és különösen a zárt társadalommal, saját nyelvvel és identitással rendelkező Csecsenföldön. David Isztnyev helyi LMBT-aktivista a társaival együtt tucatnyi meleg fiatalt menekít ki arról a területről, ahol az állam megkínozza, a család pedig akár meg is gyilkolhatja őket Ramzan Kadirov uralma alatt. A filmben a mackónadrágos, hosszú szakállú fegyverrajongó elnök is megszólal: tagadja, hogy pogromot hirdetett volna a melegek ellen, és egyébként is, mondja, csak vigyék el őket Kanadába, mert ezzel megtisztul a vérvonaluk.
Itt jobbára a drámai elbeszélés dominál, miközben a vizualitás a legsivárabb reality show-k színvonalán marad, és nem árulja el, hogy a moszkvai főügyész miért nem fogadja a kétmillió aláírásos petíciót, és arról sem beszél, lehet-e bármi köze az iszlámnak a homofóbiához.
(Isten hozott Csecsenföldön, 103 perc; Transzneműség, 93 perc, HBO GO)
