Én, Daniel Blake

Az ötvenes/hatvanas évek fordulóján a dühös angol fiatalokról szólt a mozi. Manapság pedig az elkeseredett öregekről, akik koruk, iskolázottságuk hiánya, szociális körülményeik miatt kimaradtak a digitalizáció, a technika és az újratermelés társadalmából.

Ha valaki munkanélküli, idős és beteg, a szigetországban sem az éden várja, hanem a különféle bizottságok, kérdőívek, felülvizsgálatok, paragrafusok őrlik az életét. Az önmagába visszatérő bürokrácia számos csapdát, egymást keresztező zsákutcát állít a neki kiszolgáltatott állampolgár elé, s minden vélt megoldás, kijárat csak újabb kafkai gátakat jelent. És ha a kötélideg is szakad, és hősünk (áldozatunk?) az utca népéhez fordul, az alkalmi nyilvánossághoz, akkor jönnek a rendőrök.

Igazolva, hogy ez a köznapi golgota nem egyetlen sors különc drámája, az alkotó megkettőzi a példát. Címszereplőnk mellé odaállítja Katie-t a két apró gyerekével, akik a szegény Daniel segítségére szorulnak, vagyis olyan (vagy tán nagyobb) áldozatok, mint az infarktusos exasztalos. Az egymásra utaltság roppant mértéktartó ábrázolása mellőz mindenfajta lírát, szerelmes filmesdit, az érzelmek tragikai felszorzását. Mégis oázis a rendszerszintű személytelenségben.

Az állam akkor is erőszakszervezet, ha szociális céljait hajtja végre. Nem a szükség számít, hanem a rend, a szabály, az előírás. Aki az állam szolgája, annak a vállát nem nyomhatja kétség. Így jár el, mert így kell eljárni. Ez a helyes. Soron- és renden kívüli szempontok nem zavarják meg méltóságát.

Daniel Blake a földre kerül. A szó szoros értelmében, a hivatal vécéjének a földjére. Újraéleszteni nem lehet. Marad a kissé érzelgősre rendezett temetés, és valami nagy-nagy szomorúság velünk, bennünk. Ken Loach rendező tudja a szakmát, sőt annál is többet.

(A film az idei cannes-i filmfesztiválon Aranypálmát nyert.)

Ajánlom minden generációnak.