Emléktábla

Normális körülmények között ez egy apró hír volna, s itt érne véget. Normális körülmények között természetesnek tekinthetnénk, hogy egy közösség (egy társadalom, mondjuk, vagy egy olvasóközönség, vagy akár egy városrész) megemlékezik jeles fiáról, emlékjelet állít neki, s ezt az emlékjelet gondozza is aztán, lehetőséget adva újabb nemzedékeknek a főhajtásra. Dehát manapság nemigen beszélhetünk normális körülményekről, úgy általában.

Ezért is örülhetünk most egy kicsit: olyan író kapott emléktáblát – s arra most virágot – sokszor és nagy szeretettel megírt szülőföldjén, az általa regénycímmé is emelt Csikágóban, aki fájóan rövid élete során mindvégig és csökönyösen úgy viselkedett, mintha normális világban élne. Sőt, úgy, mintha ez a világ Európa része volna, ahol természetesek az európai értékek s azok tisztelete. Citoyen volt a szó eredeti értelmében, világutazó magyar polgár, aki szelíd csökönyösséggel kérdezte meg újra és újra – regényekben és novellákban, cikkekben és egyéb műfajokban –, hogy hová tűnt a józan ész, a polgári erkölcs és a jog. És szót emelt újra és újra az igazságtalanságok ellen, a kirekesztés ellen, a rasszizmus ellen, a szegénység ellen (éveken át lapunkban megjelenő tárcáiban is), és szóval és tettekkel harcolt a kulturális hagyomány ápolásáért, a nemzetek közötti megbékélésért, szóval divatjamúlt értékekért és javakért. Egy halk szavú, egyenes derekú író, aki míg élt, úgy tett, mintha normális világban élne.

S ezért, hogy bár szomorkodunk korai elvesztésén, annak igenis van okunk örülni, hogy emberi tartása áttörte az utókori előítéletek falát, hogy a szülői ház falára minden évben friss koszorú kerüljön.