Eltűnik az a vizuális színpompa

A Galápagos-szigetek Ecuador partjaitól csaknem ezer kilométerre eső, egyenlítő-menti, vulkanikus eredetű szigetcsoport, amely 13 nagyobb és 9 kisebb szigetből áll. Területének nagy részét az ecuadori kormány nemzeti parkká nyilvánította, ugyanis a szigeteken számos olyan faj él, amely sehol másutt a világon nem fordul elő. Az MTI interjúja Lóránt Attilával.

- Ön kalandos módon jutott el a Galápagos-szigetekre. Elmondaná, hogyan?

- Egy expedíción vettem részt, épp egy Amazonas-menti indián ünnepségre voltam hivatalos, amit sokévente egyszer tartanak meg. Ecuador fővárosából, Quitóból indult a gép. A fák fölött 15-20 méterre repültünk, amikor valamiért nem lehetett felemelni a repülőt és becsapódtunk a fák közé - mesélte Lóránt Attila.

A baleset nem volt végzetes, mindenki túlélte, de a fotográfus az indián ünnepségről lekésett. Végül úgy döntött, hogy egy finn biológus barátjával elmegy a Galápagos-szigetekre. Csaknem két hetet töltöttek ott.

- Amikor megérkeztek, tudta, hogy ebből munka lesz?

- Én ezt nem tekintem munkának. Azt érzem a fotográfiával kapcsolatban, hogy szórakozom, persze ez néha nagyon fárasztó és sok időt, energiát kell beleölni, de én azt hiszem még életemben nem éreztem úgy, hogy dolgoztam, mármint olyan értelemben, hogy az ember amikor kimondja a munka szót, annak van egy olyan képzete, mintha kényszerből csinálná. Ezt még nem éreztem soha.

- Meséljen a fotózás körülményeiről. Nehéz volt lencsevégre kapni az állatokat?

- Nem, az emberekkel sokkal nehezebb szerintem. Galápagos pont arról híres, hogy az állatok nem félnek az embertől. Láttam turistákat, akik jobban megriadtak az ijesztő külsejű hüllőktől, mint amennyire az állatok az emberektől. Nekem van olyan képem, amit úgy készítettem, hogy lehasaltam a földre és jött velem szembe a másfél méteres iguána. Talán egy méterről készítettem róla fotót. Van egy madárfaj, amit a helyiek kéklábú és vöröslábú bubinak hívnak. A bubi a hülye helyi megfelelője és azért nevezték el így a madarat, mert az 1700-as években, amikor a kalózok Galápagost használták élelmiszer utánpótlásra, minden ellenállás nélkül lecsapdoshatták ezeket a madarakat, annyira békések voltak.

- Ha nem is ilyen formában, de a károkozás ma sem ritka. Gyakran jelenik meg hír a Galápagos-szigetek veszélyeztetettségéről.

- Ez - sajnos - így van. A legnagyobb szigeten van egy halászvároska, amely folyamatosan harcol a helyi hatóságokkal, hogy hol és mennyi halat foghatnak. Aztán nagy kárt okoznak a betelepített állatok is, és ami igazán szomorú, hogy a galápagosi óriásteknősökből, amelyekről a sziget a nevét kapta (galápagos spanyolul teknősöket jelent) mára alig van néhány példány.

- Megérintette annyira ez a vakáció, hogy legközelebb is készítsen állatokról fotót?

- Azt gondolom, hogy az az ember, aki mindent csinál, az nem csinál semmit. Tehát nem hiszem, hogy ezután csak természetfotókat készítek, de elképzelhető, hogy lesz még ilyen munkám. Azért az én elhivatottság érzésem arról szól, hogy nem a veszélyeztetett állatfajokat akarom megörökíteni, hanem olyan kulturális örökséget akarok megmenteni fotókon, amely eltűnik. Nem a népeknek veszik nyoma, hiszen egy indián törzs sokáig él nyelvében, hiedelemvilágában, hanem életformájuk, a vadászó, maniókatermesztő, gyűjtögető életmód. Íjak helyett megjelenik a lőfegyver, a hagyományos öltözék helyett a rövidnadrág, gumicsizma, póló és utána minden átalakul. Más házakat kezdenek építeni, megváltoznak a szokások. Eltűnik az a vizuális színpompa, ami annyira jellemzi a törzsi kultúrákat.

- Milyen feladatok várják idén?

- Három ügyön is dolgozom most a National Geographicnak: az egyik egy Almásy projekt, amit Szudánban, Líbiában és Egyiptomban készítek. Aztán hindu temetkezési szokások Indonéziában címmel lesz anyagom szintén a National Geographicban és készítek egy rénszarvaspásztor fotósorozatot is, amely az észak-mongóliai, szibériai és az európai rénszarvastartókat mutatja be.

- Idei kiállításai mikor és hol láthatók?

- Februárban Finnországban van egy kiállításom kelet-afrikai anyagból, utána Észtországban látható a tárlat. Lesz Prágában dél-amerikai anyagom valamikor évvége felé, majd Szófiában és Londonban. Tervezünk a Fővárosi Állat- és Növénykertben is egy nagyon komoly kiállítást. A magyar címét még nem találtam ki, de valami olyasmiről szólna, hogy addig szép a világ, amíg sokszínű, mert a szivárvány sem létezne, ha szürke volna.