Élővé válik a holt - Bábokkal a Föld körül
Színházimádatomat a bábosoknak köszönhetem. Másfél utcányira laktunk az Állami Bábszínháztól, 7-8 évesen a szüleim már odaengedtek egyedül is, a barátaimmal is. Ott ült a pénztárban Dalmady Géza bábszínész felesége, aki Babika becenévre hallgatott, ismert már, mint a rossz pénzt, közvetlenül előadás előtt is mindig jó voltam nála két pótszékre. Többször végignéztem a repertoárt, és tulajdonképpen úgy maradtam. Nem lettem színész, rendező, tervező, de lázasan igyekszem közvetíteni másoknak azt az élményt, amelyet a színháztól kapok. Miközben iparkodom a jót elválasztani a silánytól, szidok, ostorozok is, de tulajdonképpen a színház melletti „hittérítő” lettem.
Ez az immáron 70 éves bábszínházban is így volt, hiszen vittem a cimborákat csőstül a kedvenc produkcióimra. Újra és újra láttam a Misi mókust, az Aladdin csodalámpáját, A bűvös tűzszerszámot, a Fajankó kalandjait, A három kismalacot, a Foltos és Fülenagyot, a János vitézt, a Rosszcsont Petit, a Csodálatos kalucsnit, és tán legeslegtöbbször A kacsalaki rejtélyt, Urbán Gyula szellemes bábkrimijét. Ebben egy titokzatos valaki lopkodta a mind jobban rettegő kiskacsákat. Mindenki azt hitte, hogy Farkas Ferdinánd a bűnös. De aztán kiderült, hogy a szemét róka, akinek még álnok módon arra is volt gondja, hogy a farkasra terelje a gyanút. Így viszont kénytelen voltam rájönni ott a bábszínházban, miközben halálosan élveztem az előadásokat, hogy milyen galád is a világ, és milyen piszok alakok vannak benne. Ez az általános iskolában, szerintem abszolút helytelenül, nem tananyag.
Ugyanakkor az akkor kiugró formában lévő bábszínházban nem idillikus álomvilágba ringattak minket, hanem kíváncsiságra ösztökéltek, arra, hogy nyitott szemmel járjunk-keljünk. Legyen véleményünk.
Viszonylag hamar elkezdtem nézni a felnőtteknek szóló műsorokat, amelyek közül több tényleg bejárta a világot. Miközben nálunk a Katona József Színházat tartják számon mint amelyik Magyarországról a legfőbb színházi exportcikknek számított, a bábszínház sokkal hosszabb periódusban járta rendszeresen a világot. Európában lényegében valamennyi országban megfordult, és Amerikát éppúgy bevette, mint Japánt vagy Kínát. A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin, Beckett Jelenet szöveg nélkül című kis remeke, Ligeti Avantures című zenedarabja, A diótörő, a Háry János, a János vitéz kitartóan értékes portékának bizonyult külföldön is.
Kezdő egyetemista voltam, amikor a drezdai bábvilágfesztiválon volt módom lemérni, mennyire nagy a becsületük a legelőkelőbb nemzetközi mezőnyben is. Az Arcok és álarcok című, négy zenei darabból álló, felnőtteknek szóló előadással arattak méltó sikert. Egyébként az egész mustra zöme felnőtteknek szólt, reggel 9-től hajnalig röpke ebédszünettel néztük egy hétig úgy, hogy tán a produkciók negyedét sem láttuk. Itthon nehéz elhinni, ezért szeretném érzékeltetni, hogy micsoda érdeklődés volt Drezdában a bábművészet iránt. Rögtön a megnyitón Eric Bass, a világ talán legnagyobb élő amerikai bábművésze lépett fel gyönyörűséges Őszi portrék című műsorával, amely idős emberekről rajzolt líraian groteszk képet. Sokunknak nem volt rá jegyünk, bizony a haverommal az élen benyomtuk az ajtót a jegyszedőkkel együtt, benyomultunk a terembe, és a nézőtér körül, meg a széksorok között a földön letelepedve, csurig töltöttük a termet. Hát ilyet még a fegyelmezettségükről ismert, javában a szocialista érában leledző keletnémetek valószínűleg nem pipáltak, a nemzetközi publikum azonban felülírta a szabályaikat. Zordon hangnemben szólítottak fel bennünket, hogy rögvest hagyjuk el a termet. Naná, hogy nem mentünk ki. Az előadást viszont így nem engedték elkezdeni. A külföldi jelenlétre tekintettel kizsuppolni feltehetően nem mertek minket. Így aztán eltartott a tili-toli vagy fél óra hosszat. Majd Eric Bass a sarkára állt, és közölte, ha nem engednek bent maradni minket, nem játszik. Ez hatott. Szerencsére láthattuk őt. Pár napra rá egy másik színházban a bábjáték akkori pápája, a már idős Szergej Obrazcov lépett fel azzal az estjével, amelyet szinte egész életén keresztül játszott. Ezt már többször is látta a szakmai közönség, ezért nem akart rá behatolni, nekünk, akik már szintén láttuk, de azért vágytunk rá, volt jegyünk. Elképesztő volt megtapasztalni, hogy a körülbelül ötszáz főt befogadó színház előtti téren nagyjából ugyanannyi ember álldogált a pénztár előtt, hihetetlenül fegyelmezett, kígyózó sorban. Mondanom sem kell, hogy ez németekből állt. Az esélytelenek nyugalmával dekkoltak. Semmi trükközés, belógás, benyomakodás, ablakon bemászás, ahogy itthon lett volna, rendületlenül ácsorogtak. Közvetlenül a kezdés előtt bejött egy férfi a terembe, akkurátusan leszámolta azt a néhány helyet, amely még üresen maradt, ennyi embert beengedtek, és ettől kezdve egy lélek se be, se ki.
Ilyen látszólagos apróságokból is következtetni lehet egy ország állapotára, mentalitására.
Drezdában történt még, hogy egy hatalmas vásárcsarnok telis-tele volt vásári bábjátékossal. Ha az ember kicsit odébb ment, egy másikat látott, aztán megint másikat, a földkerekség temérdek részéről. Itt lépett fel a mi nagy bábosunk, a később Kossuth-díjat is kapó Kemény Henrik a maga életvidám, agyonüthetetlenül eleven Vitéz Lászlójával, aki élvezettel püfölte az ördögöket, védte a rászorulókat, nevettette a publikumot a bohóc és huszár keverékéből gyúrt fizimiskájával. A lélekben hozzá meglehetősen hasonlatos, bábos dinasztiából származó Kemény, aki hatévesen már játszott szülei híres népligeti bábszínházában, gyengélkedett, vacakolt a szíve. Az orvos eltiltotta a fellépéstől. Ő azonban kötötte az ebet a karóhoz, lehetetlenségnek tartotta, hogy ezen a grandiózus mustrán ne játsszon. Végül egy mentőautó – a vásárcsarnokba befért – beállt közvetlenül a paravánja mellé, majd előadás után rögvest robogott vele a kórházba. Nem volt komoly baj, nem volt infarktus, néhány nap múlva kiengedték, és mint mesélte, örömében, hogy szabadult, rá jellemző módon, bukfenceket hányt a kórház kertjében. Maga fúrta-faragta a bábjait, díszleteit, nagypolgári lakásába már a bejárati ajtón is csak oldalazva lehetett bemenni, mert plafonig értek mindenütt a múzeumi értékű bábrelikviák. Tízévesen bűvölt el először, haláláig újra és újra megnéztem, nem tudtam megunni őseitől eredeztethetően tökéletesre csiszolt játékát, elképesztő ritmusérzékét, improvizációs készségét, bámulatra méltó elevenségét. Tőle és hozzánőtt Vitéz Lászlójától igazán meg lehetett tanulni, hogyan próbáljunk meg a legnehezebb helyzetből is kikecmeregni, hogy leleménnyel, tettrekészséggel álljunk talpra akkor is, ha ez reménytelennek tűnik.
A jó bábelőadások megvalósítanak valamit abból, amit a jeles színház-teoretikus, Gordon Craig a szuper marionettről szóló elmélkedésében írt. Ami eléggé egybevág azzal, amit Kleist mond A marionettszínházról című parádés esszéjében. Mindketten, ahogy nálunk Kosztolányi, aki bábdarabok szerzője is, azt taglalják, hogy a báb többet tud, mint a hús-vér színész. Craig egészen odáig megy, hogy a színészeket ember nagyságú marionettekkel kell helyettesíteni, mert azok pontosan olyanra formázhatók, mint amilyen figurát az író, a rendező megálmodott. A színész viszont fiatalabb, idősebb, soványabb, öregebb, mint amilyenre pont szükség lenne. Ez persze túlzás, de
mutatja, hogy milyen lehetőségek rejlenek a báb műfajában.
Ezt a műfajt évtizedekig Szilágyi Dezső határozta meg nálunk, aki 1958–92-ig igazgatta az Állami Bábszínházról Budapest Bábszínházzá átkeresztelt intézményt. Naggyá, világhírűvé tette, a felnőttműsorok zömének ő írta a szövegkönyvét. De a Kossuth-díjas művész bizonyos idő után gátjává vált a fejlődésnek, minden erőt ő akart összpontosítani, és Pestről tájolva ellátni az egész országot bábelőadásokkal. Akadályozta, hogy az izmosodó vidéki bábegyüttesek hivatásosokká váljanak, és az utolsó időszakában már nem volt olyan innovatív, mint korábban. Távozása után zavar keletkezett a teátrumban, amelynek egy részéből megalakult a Kolibri Színház. Majd következett Meczner János, aki 1994-től 2020 tavaszáig volt direktor. Nyitott az örvendetesen sokasodó vidéki bábszínházak felé, és bár nem ő indította a legelső bábszínészosztályt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ő teljesítette ki a képzést, bábrendezőosztályokkal is kibővítve. Működése katalizátorként hatott. Széthúzás helyett összekovácsolta a szakmát. Rendezni hívta a vidéki bábszínházak kiválóságait, például Tengely Gábort Győrből, Kuthy Ágnest Kecskemétről, Kovács Gézát Szombathelyről. És invitálta a nem bábosokat rendezni, például Ascher Tamást, Szikszai Rémuszt, Alföldi Róbertet. Az elmúlt, jubileumi évadban lelkesedésre okot adóan sikerült a különböző bábtechnikákat egymásba olvasztó Holdbeli csónakos előadása, amelyet a kiugró tehetségű Hoffer Károly rendezett, tervezett. Voltak melléfogások is, de nagyszerű produkciókra emlékezhetünk Meczner időszakából, például a Kabaréra, a Sade márki 120 napjára, a Boribon és Annipannira, a Hétfejű tündérre, a 80 nap a Föld körülre, A viharra, a Coraline-re. Március elejétől Meczner tanítványa, Ellinger Edina színész – aki már eddig is igazgatóhelyettes volt és tanított is – az igazgató. Remélni lehet, hogy megújítva viszi tovább a bábszínházi hagyományokat.
