Elcserélt életek
Számos Oscar-nomináció, Arany Glóbusz, tarolás Londonban (BAFTA-díjak), és még tetejébe azzal is henceghet a reklám, hogy ez „igaz történet”. Tegyük hozzá: utóbbi csak a naiv nézők elkábítását célozza, hiszen egy mű értékét nem rontja, nem javítja, hogy megtörtént-e, vagy sem. (A Szentivánéji álom sem épp így volt, aztán mégiscsak nézzük, csak nézzük. Nem beszélve Chagall repülő szerelmespárjáról vagy az V. szimfóniáról.)
Ez idén – úgy látszik – a nagy érzelmek vannak divatban. Hordják őket históriai kosztümként, hordják kopott, szakadt, pecsétes állapotukban is, de a legmenőbbek mégis frissen felgőzölt, átvasalt kiadásban.
Itt van Clint Eastwoodnak is ez az új drámája. Tán elé reszkíroznám a „melo” előtagot is, mert igen tehetségesen kiabálnak, zokognak, őrjöngenek benne.
Durva film. Az elmebeteg által működtetett mészárszék – kiskorú kényszerasszisztenciája mellett – megpróbálja a nézőt. Elszenvednénk, persze, megrázóbb látványt is, volt benne részünk az utolsó bő fél évszázadban, amióta moziba járunk, ha ott várna ránk a kijáratnál a görögök által katarzisnak nevezett megrendülés, megtisztulás. Ha volna a történetnek valami másképp el nem mondható sugallata. Ne tekintsük felszabadító elemnek, hogy végignézhetjük a kivégzést, az akasztott ember utolsó, nyílt színi rángásait. Ennél szofisztikáltabb ítéletekre vágyunk, finomabb igazságokra!
Vagy derűre. Derűre is.
A film nem lép túl a sablonon: elmebeteg gyilkol, majd meglakol, rendőrfőnök, rendőrkapitány korrupt és erőszakos, bűnözik, ezért bukik. Az elmegyógyintézetbe az épeket zárják, míg az oda valók szabadon gyilkolásznak. Kevés ez így. Meg sok is.
Marad hát a hatás és az ő vadászata.
(Rendezte Clint Eastwood, főszerepekben Angelina Jolie és John Malkovich.)
