Éhségtől szédelgő, rongyokban vánszorgó milliókat kellene látnom
Korábban sem voltam mindig biztos abban, hogy ugyanabban az országban élek-e, mint a polgártársaimnak ama százaléka, akik április bolond havában a „forradalomra” és elitcsapatára voksoltak. Azóta pedig teljesen elbizonytalanodtam.
A Fidesz-prizmán át füstölgő romokat, éhségtől szédelgő, rongyokban vánszorgó milliókat kellene látnom. Ám ehelyett kisvárosokban is dugókban türelmetlenkedő autósokat látok, mobilozó, energiaitalozó gyalogosokat kerülgetek.
Az elátkozott elmúlt nyolc évben megduplázódott a nettó fizetésem. Nyomorgó közalkalmazottként, anélkül fejeztem be a családi házam, hogy el kellett volna adnom a meglévő társasházit. Sőt, tudtam venni egy harmadikat Debrecenben. Kétszer cseréltem le az autómat jobbra, nagyobbra, a három mellé szereztem még egy diplomát. A nagyobbik lányom végzett orvosként helyezkedett el a tönkretett, nem működő magyar egészségügyben, a kisebbik kitűnően érettségizett az új rendszerben, és sikeres ötödéves az orvosi egyetemen. És, horribile dictu, jól éreztem magam az elmúlt nyolc évben is!
Igaz, nem vettem hitelre házat, autót, plazmatévét, és nem nyaraltam minden nyáron „görögbe”, „spanyolba”, télen Davosban, és még mobiltelefonom sincs. Csak éltem, és addig nyújtózkodtam, ameddig a takaróm ért.
Így, közelítve a nyugdíj felé, már csak azt szeretném tudni, milyen országban élek, és milyenben fogok élni.
Dömötör István
Mátészalka
