Egyetlen ellenszavazat a parlamentben

– Nem beszéltünk még a közéleti szereplésedről. Megvallom őszintén, én úgy képzelem, hogy amikor először eszébe jutott valahol valakinek, hogy egy megüresedett képviselői helyre meghívjon téged, a színészt, akkor te bizonyára tiltakoztál, és azt mondtad, hogy ó, hát nem értek én ahhoz. Erre azt mondhatták neked, hogy „majd belejössz, Pistám”.

– Nem így volt. Elmondjam, hogy történt? Én soha életemben semmilyen funkciót nem töltöttem be. Nem voltam funkcionárius természetű ember. Amikor közölte velem a Nemzeti Színház akkori párttitkára, hogy be kéne menni ekkor és ekkor a Budapesti Pártbizottságra, ahova jön az igazgató, Marton Endre is, akkor rögtön azt mondtam, hogy miért, minek. Hiszen én nem vagyok párttag. Azt mondta: nem baj, be kell menni. Mondom: de miért, én nem akarok belépni a pártba, hát miért kéne nekem bemenni? Majd ott megtudod. Hát természetesen bementem velük az adott időre, ahol nagyon sokan vártak már. Lehettek vagy tízen. Nagyon kedvesek, nagyon udvariasak voltak. Azt mondták, foglaljak helyet. Csevegtünk 4-5 percet, aztán élesen a lényegre tértek, és azt mondták: arra gondoltak, hogy egy pótválasztással szeretnének képviselőnek jelölni a VII. kerület ilyen és ilyen körzetébe, ahol meghalt az országgyűlési képviselő. Azt hittem, hogy ott rögtön leesek a fotelből. Soha nem fordult meg az agyamban, hogy velem ilyesmi is előfordulhat. Úgyhogy ijedtemben nem is tudtam mást kérdezni, csak azt: tessék mondani, miért én? És akkor nagyon tisztességesen és becsületesen megmondták, azért, mert úgy tudják, hogy én konstruktív gondolkodású ember vagyok, a közönség szeret, a kollégáim szeretnek, és egy ilyen népszerű, konszolidált életet élő emberre van szükség. Hát erre nem lehetett mást mondani, csak azt, hogy jól van, kérem, ha én így megfelelek, nagyon örülök a megtiszteltetésnek, de hát nem vagyok párttag, és nem is óhajtok belépni. Erre azt mondták: az magánügy.

– Szóval elvállaltad?

– Elvállaltam.

– Akkor ezek szerint csak annyiban tévedek, hogy nem neked mondták, hanem te mondtad magadnak, vagy legalábbis megfordult ilyesmi a fejedben, hogy majd belejössz, Pistám. Igaz?

– Akkor még nem. Utána, amikor leesett igazán a tantusz, és elkezdett körülöttem pezsegni az élet, és jöttek az újságírók, meg jelölőgyűlés, meg Hazafias Népfront, meg minden, ami ezzel jár. Akkor kezdtem mélyebben gondolkodni azon, hogy mi is történik velem.

– Kérdeznék valami kellemetlent.

– Nem az első lesz ma este.

– Ámbár nem...

– Na. Nyugodtan.

– Valahogy finoman szeretném megkérdezni, csak nem fog menni.

– Hát kérdezd durván.

– Jó. A közéleti szerep is szerep?

– Semmiképpen nem lehet az. Számomra legalábbis. Ez munka. Néha nagyon nehéz. Néha örömteli, néha egyáltalán nem az. Néha népszerűtlenné tesz. Mi lehet ebben szerep?

– Ismerek nem egy embert, akinek teljesen hétköznapi foglalkozása van – tehát nem színész –, és mégis úgy forgolódik a közéletben, mintha szerepet játszana.

– Igen. Az ilyen emberről megvan a véleményem.

– Te nem tapasztalsz ilyesmit?

– De.

– Nem gondolod, hogy ettől függetlenül azoknak, akik a közéletben valamilyen fontos tisztséget viselnek, meg kellene tanulniuk közszerepelni? Ami nem azonos azzal, hogy elsajátít az illető színpadias politikai pózokat, gesztusokat, vagy hogy eljátssza a politikai showmant. Egyszerűen csak arra gondolok, hogy meg kellene tanulnia a retorikát, el kellene sajátítania a rögtönzési készséget, ilyesmit.

– Igenis, meg kellene tanulni. Ezt is meg azt etikus magatartást is, meg hogy a hatalmat, a rangot és az ismertséget hogyan kell viselni. Nagyon nehéz, ezt mi, színészek tudjuk a legjobban. A népszerűségnek, az ismertségnek – inkább így mondom –, a közismertségnek sok előnye van, de legalább annyi hátránya is. És mind a kettőt egyformán kell tudni viselni. Hozzátartozik ehhez a munkához, mint ahogy azoknak az embereknek, azoknak a közéleti embereknek, akikre te is gondolsz meg én is gondolok, szintén hozzátartozik a munkájukhoz. És meg kell mondanom neked, hogy azok a közéleti emberek, akik ezt valóban tehetségesen, jól csinálják, azoknál nincs is ilyen – hogy mondjam? – feltűnő magatartás. Azoknál van – a mi pályánkon ezt úgy hívják, hogy „nappali színész” –, akik a pályán kívül próbálnak nagy formátumúnak látszani vagy valamit kompenzálnak. Csak azért hasonlítom össze a közéleti és a színpadi szereplőt, mert úgy kérdezted, hogy ez is szerep-e. De az igazság az, hogy mindkét pályán általában azok viselik jobban a közismertségüket, akiknek nincs szükségük arra, hogy lépten-nyomon bizonyítsák: ők nem akárkik, ők valakik! Aki elég tehetséges, úgy gondolkodik: vagyok, aki vagyok, de miért kellene ezt mindenkivel éreztetni? Nem feltűnősködik, nem hivalkodik, nem álszerénykedik. Mondok egy példát. Egyszer Makláry Zoli bácsi kérdezte egy fiatal kollégától annak idején, még a régi Nemzetiben: „Mondja, kolléga, maga mire olyan álszerény?” Mert a túlzott szerénység, az legalább olyan, mint a nagyképűség. Tehát én úgy hiszem, hogy a közéleti embereknek – csakúgy, mint a mi szakmánkban a színészeknek – nem kell külön eljátszaniuk azt, hogy az vagyok, aki vagyok.

– Lehet, hogy a két pálya összehasonlítása kicsit abszurd, de a te megközelítésedből még akár az is idetartozik, hogy a színész meg a közéleti ember is arra törekszik, hogy kontaktusba tudjon lépni egy nagyobb közönséggel, ami nem nagyon egyszerű. Ezt még kiválóak is csinálhatják tehetségtelenül. Szerintem át kellene gondolni, hogy vajon elegendő-e okos gondolatokat orra szorított papírról fölolvasni, és nem kellene-e hozzá még valami meggyőző erő, elhitető erő, dinamizmus, asszociatív készség, szituációérzékenység. Szóval csupa olyan tulajdonság, amelynek birtokában kell hogy legyen – csakúgy, mint a színész – a politikai közszereplő is.

– Nem tudok veled vitatkozni, mert ez valóban nagyon sok politikusból hiányzik. Megszokták az évek folyamán az orrhoz közel tartott papírt. Mert az a biztos, az le van írva, abból nem lehet baj, azt esetleg előzetesen oda lehet adni másnak, olvassa el előre, az óvatosság soha nem árt. Én tudom, hogy beszélni nehéz, mert amikor szerepet mondok, az más, mint amikor saját magam gondolatait kell rögtönözve elmondani... Látod, én is néha hebegek-habogok. Ami nem attól van, mert nem tudok beszélni, hanem attól, hogy ezerfelé szaladnak a gondolataim. De azt hiszem, veled együtt én is szívesebben venném, hogy ha a közéleti előadó egy kicsit néha habogva és dadogva is, de megküzdene azzal a gondolattal, ami egyébként lehet ugyanaz, ami a papírra le van írva.

– Igen, mert az élőszó olykor dadogva is hitelesebb, mint az agyonfogalmazott beszéd. Én igazából erre gondoltam. De térjünk vissza talán ahhoz a mondatodhoz, hogy a közéleti szerep, az nem szerep.

– Nekem nem.

– Tehát a te közéleti forgolódásaid nem valami szerepfelfogásból következnek. Ezt azért bocsátom előre, mert elég nagy feltűnést keltett, hogy az Országgyűlés téli ülésszakán – ahogy a lapok erről hírt adtak – csaknem négyszáz képviselő foglalt állást a jövő évi költségvetés mellett. Egyetlenegy képviselő szavazott ellene. Ez te voltál.

– Igen.

– Nem tartasz attól, hogy esetleg azt mondják, vagy ha nem is mondják, megfordul a fejekben: na persze, a szereplési vágy...

– Nagy szegénységi bizonyítványnak tartom, bárki fejében forduljon meg.

– Miért szavaztál a költségvetés ellen?

– Mert nem értettem egyet vele. Nem a pénzügyi szakemberekkel van vitám, mert ahhoz ők értenek. Hanem a módszerrel. Azt hiszem egyébként, akkor elmondtam világosan...

– Mindenesetre elég nagy szenzációt keltett a dolog, ami érthető. Mert legalábbis szokatlan a magyar parlamentben, hogy négyszáz képviselő fölteszi a kezét (akkor még nem volt elektronikus szavazás, csak „látható többség” – M. Á.), utána az elnök azt kérdi, hogy ki van ellene, de föl sem pillant, mert ő sincs nagyon hozzászokva az ellenszavazathoz, és szinte figyelmeztetni kell, hogy tessék csak figyelni: egy kéz a magasban van! Kié? Hát az Avar Pistáé.

– Most már másodszor jártam így, de én bízom benne, hogy ez a mostani parlament előbb-utóbb fölvállalja azt a lehetőséget, ami a kezében van. Ez ugyanis törvény adta lehetőség. Az eset után egy újságíró azt kérdezte tőlem, hogy mitől voltam ilyen bátor. De hát ez nem bátorság. Én sem éreztem semmi különösebb bátorságot magamban, nem éreztem azt, hogy hű, most mekkora tettet hajtottam végre, hanem miközben hallgattam a költségvetési beszámolót, én már eldöntöttem – a mellettem levőknek mondtam is –, hogy na, én ezt nem fogadom el. Meg is mondtam, hogy miért. S ebben nincs semmi titok.

– De miért gondolod – és ezzel nem bántani akarlak, igazán érdekel –, hogy te ehhez jobban értesz, mint azok a képviselőtársaid, akiknek a racionalitás a hétköznapi foglalkozásuk? Pénzügyi, gazdasági szakemberek, ők valószínűleg jobban értenek hozzá...

– Igaz, hogy ők számolják ki az évi költségvetést, hogy ők tudják, miként kell gazdálkodni, igaz, hogy ebbe valóban nem tudok beleszólni, ez az ő dolguk, nem is irigylem érte őket. Tisztelem a munkájukat. De ez nem jelenti azt, hogy nekem a módszerrel is egyet kell értenem. Én a módszer ellen szavaztam. Sajnos ott nem kérdezték meg, mert ha megkérdezik, el tudtam volna mondani a parlament nyilvánossága előtt is. Nem a számadatok módosítását vártam, hanem több őszinteséget. Tehát amikor arról volt szó, hogy ilyen és ilyen százalékos „központi árintézkedés”, akkor az egy kicsit homályos. Nemcsak az én számomra. Én olyan képviselő vagyok, aki elég gyakran találkozik az emberekkel, a választókkal, és bizony fura kérdéseket tudnak feltenni. És ők is azt kérdik: mi az, hogy ötszázalékos áremelés? Járok az üzletben, járok az utcán, vásárolok is, és bizony azt látom, hogy egyik héten valami csak ennyibe kerül, a másik héten már annyiba, s két hónap múlva már nem annyiba, hanem még többe. Ha ott a parlamentben az illetékes miniszter számadatokkal elmagyarázza, hogy én miért tévedek ebben, mert igenis az elmúlt évben az ennyi és ennyi százalékos áremelés az valóban annyi volt, vagy legalább megközelítőleg annyi, abban a pillanatban azt mondom, hogy pardon, tévedtem. De nekem az az érzésem, hogy az egyébként kitűnő pénzügyi szakemberek nem tudnak minden árintézkedésről...

– Nézd, hogy tévedtél vagy nem tévedtél, ebbe ne menjünk bele. Nekem csupán annyi megjegyzésem lenne, hogy az egy ellenszavazat után nem szakadt le a Parlamentben a csillár.

– Nem.

– Az, hogy volt egy ellenszavazat, megjelent a magyar lapokban. Azt remélem, hogy az ilyesmi mind megszokottabbá lesz nálunk, és idővel nem kell majd szenzációként kezelni. Ebből a szempontból feltétlenül örvendetes a te ellenszavazatod, függetlenül attól, hogy igazad volt-e vagy tévedtél. Mert ez hozzátartozik a parlamenti demokráciához, ami ebben az országban deklaráltan kívánatos lenne.

– Igen. Tehát a vita valóban vita legyen, és ne csak úgy csináljunk, mintha vitatkoznánk. A közélet színterei alkalmatlanok a szerepjátszásra. Én legalábbis így gondolom.

– Én pedig épp ezért hiszem, hogy a képviselő – akinek a foglalkozása történetesen színész – nem feltűnési viszketegségből tette föl a kezét, amikor a törvényhozás soros elnöke azt kérdezte a parlamentben: van-e ellenszavazat? Mindazonáltal ez később beszédtéma lehetett a szűkebb szakmában is. Elképzelhető, hogy még főiskolai tanítványaid is megkérdezték: és mondja, tanár úr, hát hogy lehetséges ez?

– Nem kérdezték, de a szemükben ott volt a kérdés, megéreztem én azt kimondatlanul is. Ők is azon tűnődtek szerintem, hogy ez szereplés volt-e, vagy közszereplés.

– Azzal kezdtük beszélgetésünket, hogyan lett az elvtársból művész úr. De a te egész művészpályád számomra azt bizonyítja: igenis lehetséges, hogy valaki egyidejűleg legyen elvtárs is és úr is. És most köszönöm az interjút... tanár úr.