Egy újabb Oscar-esélyes: A fegyvertelen katona

Oscar-esélyes. Hollywood-konform. Ég a lepedő a vetítőterem falán: lángszóróval perzselik egymást a szembenállók. Nincs kegyelem. A japán kivégzőosztagok a földhöz szegezik a sebesülteket az okinavai fenyéren. A kormos arcú amerikai katonák állatoknak nevezik a Felkelő Nap országának rémisztő harcosait, foglyot közülük nem ejtenek. (Az örök és megbonthatatlan amerikai–japán barátságot aligha lehetne erre a filmre alapozni.)

A vérben úszó sziklákon csak egyetlen katonánál nincs fegyver: hősünknél, Desmond Dossnál. Vallása sem engedi, hogy puskát fogjon, személyes életének emlékei sem. Kap is ezért kiképzés közben. (Panel, már ezer filmben láttuk, milyen az, amikor jutasi lelkületű őrmesterek próbálják betörni és hadászatilag kikupálni az újoncokat laposkúszásban.) Persze: egy katona nem érthet meg egy nemkatonát. Mi az, hogy nem fog fegyvert? És ha lőnek ránk? Ő maga lesz a biztonsági rés a század vérzivataraiban. Hiába akarna inkább felcserkedni, ez a történet nem a babaotthon falai közt játszódik és nem is kívánsághangverseny.

Aztán történik, ami történik. Letépett végtagok, elrongyolt kezek, lábak. Véres bélcsomók. Rettentő halál. Fehér hullák és sárga kadáverek. Sebek. Vér spriccel. Csont törik. Ín szakad. A szanitécra csakhamar nagy igény támad. És a fegyvertelen katona szolgál. Szolgálja a többieket, segít, nem fél, nem riad meg semmitől, még a japán kivégzők szuronyától sem, mert a lelke legbelül olyan tiszta és heroikus, mint egy görög hősé. Akhilleuszba ojtott kedvesnővérként menti a sebesülteket.

Van még néhány akrobatikus mutatványa a meredek part szakadékán, szerez magának néhány bocsánatkérő hívet volt értetlenjei közül is, megkapja a legmagasabb katonai kitüntetést, de a brutális élményen, az okinavai poklon ezek már csak karácsonyfadíszek.

(Rendezte: Mel Gibson, címszerepben Andrew Garfield.)