Egy szerelem

Kétségbeesve csengettem be reb Slojméhoz. Rohantam, ahogy bírtam, hogy mielőbb felérjek a negyedikre. Dübörgött bennem mindaz, ami az elmúlt napokban történt. Úgy éreztem, felrobbanok, és cafatjaim szanaszét szállnak, akárha aknára léptem volna.

Az akna, persze, Hanna volt.

Riadtan és zavarosan adta elő a történetet, amikor hazajött. Az izraeli úton megismerkedett egy fiúval, a csoport idegenvezetőjével. Két hétig utaztak együtt, esténként hosszú beszélgetésbe merültek. A búcsúesten Tel- Avivban egy trendi szórakozóhelyre vitték őket, ahol ittak, táncoltak, és egy ponton elvesztette önuralmát.

Zokogva mesélte el mindezt. Álltam vele szemben a hálószobában, míg ő az ágyon kuporgott. Gyomorgörcse volt, összegörnyedt. Hol sírt, hol értetlenkedve magyarázta, hogy nem érti, mi történt vele: talán a napfény, a felszabadultság, a ráömlő élmények, a tel-avivi éjszaka tapadós forrósága és a Sabra, a csokoládés narancslikőr... És hogy értsem meg, bocsássak meg, és mondjam, hogy nem mehet tönkre az életünk egy ilyen őrültség miatt.

Még azt is hozzátette, hogy ha vele megyek, ez biztosan nem történt volna meg. Csak azt tudtam kérdezni felcsattanva, hogy vajon eztán minden reggel aggódnom kell-e, ha egyedül megy el itthonról.

– Vagyis megbocsátasz? – kérdezte felcsillanó szemmel.
– Nem úgy értettem... – intettem le, és magam is elcsodálkoztam azon, amit mondtam.
Beléptem reb Slojméhoz, és kérés nélkül elhadartam neki a történteket. Hanna hazaköltözött a szüleihez, én küldtem el. Nem tudtam elviselni állandó közelségét. De hiába ment el, szüntelenül veszekszem vele gondolatban, és ha felhív telefonon, élőben is. És naponta felhív, néha többször. Azt kérdi újra és újra, hogy meg tudok-e bocsátani, és visszaköltözhet-e. Hiányzom neki, és nem tudja elképzelni az életét nélkülem. Azt is mondta, hogy ha akarok, keressek magamnak egy másik nőt, vagy akár egy kurvát, és álljak bosszút, tegyem meg én is, amit ő, hátha akkor megkönnyebbülök, hátha akkor úgy érzem, elégtételt vettem rajta.

– És? – kérdezte reb Slojme, miközben komoly arccal állt a teáskannával a kezében, mert időközben kimentünk a konyhába, hogy vizet forraljon. – Megtette?
– Meg – mondtam dacosan.
– És most jobban van? – kérdezte az öreg.
– Összezavarodtam.
– Mert?
– Visszamentem az első barátnőmhöz. Jó viszonyban maradtunk. Elpanaszoltam neki a bánatom, és ott is aludtam nála. Nem tiltakozott. Másnap este megint felmentem, és újra lefeküdtem vele. Közben Hannával se szakítottam meg teljesen a viszonyt: néhány nappal később felhívtam magamhoz, de nem engedtem, hogy utóbb ott aludjon.
– Egy másik nő – mondta reb Slojme, és nagyot sóhajtott.
Kitöltötte két bögrébe a teát, és bementünk a szobába. Odalépett a szekreterhez, lehajtotta az előlapját, és a dossziék mögül elővett egy üveg pálinkát.
– Kér belőle egy kicsit?
Megráztam a fejem. Nyugtatót szedtem, nem akartam ráinni.

– Nem kéne a gyógyszereimre – biggyesztette le a száját. – De nekem már mindegy.
– Nekem is – vontam meg a vállam. – Ha vége, hát
vége.
– Ne könnyelműsködjön! – csóválta fejét az öreg. – És ne krenkolja magát. Maga szereti ezt a Hannát. És haragszik rá. Legalább tudjon róla, amikor cselekszik. Még ha az a másik is vonzza.
– De az egyik hűtlen lett. Nem tudok bízni benne.
– Biztos? Nem kapkodja el? Nem biztos, hogy két nő... Talán inkább két érzés viaskodik magában.
Megvontam a vállam.

– Történjen, aminek történnie kell.
– Na-na, Miklós! Nem úgy megy az.
– Hát hogy megy? – kaptam fel a fejem.
Dühített a nyugalma.

– Mióta is vannak maguk együtt? – kérdezte.
– Három éve.
Nézett rám, mintha röntgenezne, és szeretne átlátni dühömön, fájdalmamon. Meglátni valamit, ami magyarázatot ad, megkönynyebbülést, választ a dilemmámra. Mintha ott lenne bennem a válasz, csak nem láthatom, mert én magam takarom el önmagam elől, míg ő megpillanthatná.

– Mondja, Miklós, olvasta maga Hósea prófétát? – kérdezte hirtelen.
– Olvastam – morogtam. – De nehezen értem a prófétákat... Mi köze van egyáltalán Hóseának az én problémámhoz?
– A talmudi kommentárt is olvasta hozzá?
– Nem. Azt egyedül nem tudom, csak magával. De mindig csak halogatta, hogy Talmudot tanuljunk...
– Hát most tanulunk, Miklós, csak figyeljen! Hósea próféta azt kapja feladatul, hogy vegyen magának egy parázna nőt feleségül. Különös küldetés egy prófétának, nem gondolja?
Bólogattam.
– Csak nem azt akarja sugallni, reb Slojme, hogy én is küldetésként viselem a sorsom? És hogy ez valami jel...
– Én nem akarok semmit sugallni magának, jelekről se akarok beszélni, csak egy történetet szeretnék elmondani, ha elhallgatna egy kicsit! – emelte fel a hangját.
Befogtam a szám.
– Na, szóval – folytatta –, a Talmud szerint azt mondja a Jóisten Hóseának: „Fiaid, mármint a nép, vétkeztek. Elparáználkodtak az Örökkévalótól.” Mire Hósea dacosan azt feleli: „A te fiaid. Cseréld le őket egy másik népre!” Pedig azt kellett volna felelnie: a te kedves gyermekeid ők, könyörülj rajtuk! Erre fel kapja Hósea a feladatot, hogy vegyen el egy prostit, majd miután az szül neki három gyereket, azt a parancsot, hogy váljon el tőle. Mire a szerencsétlen próféta, akit addigra már alaposan megkevert a Jóisten, tiltakozik: „Világ Ura, gyerekeim vannak tőle. Nem tudom elűzni őt, sem elválni.” Mire a Fennvaló letromfolja: „Ha te nem tudod elküldeni a feleséged, egy kurvát, és a kurafi gyermekeidet, akikről azt sem tudod, a tieid-e, akkor én, akinek Izrael fiai kedves gyermekei, cseréljem le őket?” Hósea – sóhajtott nagyot reb Slojme – kegyelemért könyörgött. Önmagának. Az ismételt rendreutasításra aztán végre tette a dolgát, és a népért fohászkodott. Láthatja, Miklós, egy próféta élete sem könnyű.
Elhallgatott, és a kihűlt teát kortyolgatta. Megérintett a történet, de nem akartam semmiképp sem magamra vonatkoztatni. Bántott, hogy egy prostival példálózik.

Reb Slojme lassan, halkan szólalt meg:
– Hibázunk mindannyian. Még ha fájdalmas is. Ahogy a nép elhajlik, vagy ahogy az ember megcsalja a társát. Mit gondol, én nem éltem át ilyesmit?
Kérdőn néztem rá, de nem avatott be a részletekbe, csak folytatta:
– Tudja, én sokszor úgy érzem, monoteizmus és monogámia a legmélyén összetartozik... Még ha a középkorig a mestereink nem tiltották is a többnejűséget. Na és a megbocsátás... Ért engem?
– Azt hiszem – feleltem, noha csak homályosan érzékeltem az összefüggést.
– Dehogy érti! – koppant nagyot az asztalon reb Slojme kiürült teásbögréje. – Miért nem veszi már el feleségül ezt a Hannát? Vagy azt várja, hogy ő kérje meg a maga kezét?