Egy nemzedék választása

– A film humora már az első öt percben magával ragad, amikor Áron, a főhős különféle budapesti köztereken igyekszik „elhalálozni” szerelmi bánatában. Minden más közömbös számára. De komolyabb kérdésről, generációs ügyről szól a film: a mai huszon-harmincéves korosztály nem tud mit kezdeni a felnőtté válással, a munkába állással, egészen más a mentalitása, mint a szülőknek.

– Igen, ezt érzem magamon, barátaimon, környezetemen is. Nem akarunk felnőni, dolgozni és kilépni a való életbe. Mindenki arra vágyik, hogy gyerek maradjon, és olyat csináljon, amit szeretne.

– Utóbbi talán a szüleinkre is igaz, nem?

– Szüleink olyan világban szocializálódtak, amely azt sugallta: ha van munkád, boldog ember lehetsz. Mi meg talán el vagyunk kényeztetve, hogy nekünk nemcsak „egy” munka kell, hanem „az”, amit igazán szeretnénk. Ha valaki azt mondaná, „haver, ezt az összeget megkapod minden hónapban, ha ezt és ezt a munkát elvégzed”, megőrülnék tőle. Mi arra vágyunk, hogy legalább havonta valami újba fogjunk. Én élvezem a ritmustalanságot. Nem tudom, milyen lehet ritmusos életet élni. És nem vagyok egyedül ezzel.

– Áron kilóg a környezetéből, haverjai azért mind saját útjukat járják, megtalálták a helyüket az életben.

– Pedig egyik sem találta meg igazán. De Áron – hozzájuk képest – teljesen motiválatlan.

– A film lisszaboni jelenete mintha metaforája is lenne Áron életének: csigalassú mozgójárdán áll egyedül, sodródik, körülötte emberek szaladnak az ellenkező irányba. Akkor mozdul, ha a Föld megmozdul alatta.

– Négy évvel ezelőtt Áron és én Erasmus-ösztöndíjjal Portugáliába mehettünk. Még szó nem volt arról, hogy közösen készítünk nagyjátékfilmet. Ráadásul az ő főszereplésével. Bolyongtunk Lisszabonban a suli helyett, és odatévedtünk egy pályaudvart összekötő hosszú mozgójárdához. Annyira megtetszett a hely, hogy filmre vettem ott Áront. Ugyanazt megcsináltuk négy évvel később. Nagy élmény volt. Különben éppen olyan filmet akartam, amelyben látszólag nem történik semmi, de vannak a történetnek mesélőpontjai, lépegetünk előre, csak nem őrületesen hangsúlyos a főszereplő változása, jellemfejlődése. Nem szeretem, amikor a hős az egyik jelenetben ilyen, a másikban olyan. Kicsit fárasztanak a klasszikus történetmesélő filmek, amelyekben már az első tíz percben tudjuk, hogy a végére pont az ellentétére változik a főszereplő.

– Azok a részek, amelyekben Áron barátai beszélnek a kamerába, szándékosan olyanok, mint a Szomszédok szentenciái az epizódok végén?

– Igen. Könnyed műfajváltás, ami felszabadítja a néző agyát. Nem megzavar, hanem ráébreszt: mennyi minden más is történhet, végtelen a történetmesélési lehetőség.

– A forgatókönyv és a rendezés mellett a film zenéjét is részben ön jegyzi.

– A film is úgy indult, hogy Áronnal zenéltünk. Én mindig is imádtam gitározni, de nem akadt olyan, aki szívesen énekelne. Aztán Áron feljött hozzám valamiért, elővettem a gitárt, kiderült, Áronnak egész jó a hangja, úgyhogy ő énekel a filmben is. Amíg a cselekményterven dolgoztam, gyakran nem ment az írás. Nem az a típus vagyok, aki leül és megír tíz oldalt. Olyan vagyok, aki olyannyira megörül, amikor elkészül három mondattal, hogy utána valami mást kezd csinálni. Próbáltam magam rávenni, hogy csakis a filmmel foglalkozzak. Előkaptam a gitárt ilyenkor, így születtek a dalok. Lócit, Csorba Lórántot az ELTE-ről ismerem. Neki mutattam meg a szösszeneteket, hogy jó lenne, ha meg tudnának szólalni, és ő átdolgozta őket élvezhetővé. A film kapcsán egyébként sok fontos találkozásom esett, de a közös munka Lócival az egyik legfontosabb.

– Nyilatkozta: nagyon szűkös volt a költségvetésük, és aki részt vett a produkcióban, mind szerelmes a filmkészítésbe, lemondtak ugyanis a fizetésükről. Amolyan „gerillamódszerrel” készült a film?

– Amatőr-félamatőr módszert találtam ki. Egy ember vette fel a hangot, többnyire én fogtam a kamerát. Nem mondanám, hogy operatőrködtem, mert nem világítottunk, ami egy operatőr esetében az egyik, ha nem a legnagyobb munka. Sokan szimpatizáltak a filmünkkel, és ingyen adtak helyszíneket, olyan szervezetek is, mint például a Budapesti Közlekedési Központ. Tudtunk forgatni a pótdíjazási irodában. Remek érzés úgy dolgozni, hogy melléd állnak, és nem azért, mert leraksz egy összeget, amely tetszik nekik, hanem mert látnak benned fantáziát.

– Mondta azt is, hogy jellegzetesen magyarnak szánta a filmet. Mit ért ezen?

– Először is zavart, hogy ma nincsen olyan magyar film, amelynek a szereplőivel, a figuráival azonosulni tudnék, amely a húszas-harmincas generációval foglalkozna. Másfelől: nem akartam olyan filmet, amely egy megmagyarázhatatlan világban játszódik, ahol amúgy magyarul beszélnek. Erre számos példa van az utóbbi tíz évből. Úgy gondoltam, a karakterek és a problémáik, gondolataik, konfliktusaik legyenek magyarspecifikusak, amelyekben magunkra ismerhetünk. Például az, hogy Rózsikánál vetted-e a paradicsomot, tipikus magyar gondolkodás.

– De azért több ennél – amit a nemzetközi fesztiválmeghívások sora is bizonyít. Értik a külföldiek is.

– Ott ültem Karlovy Varyban a vetítésen, és végig röhögtek mögöttem. Azt hittem, magyarok. Aztán a film felénél az egyik odaszólt a mellette lévőnek csehül. Lehet, hogy ezek a dolgok – elhúzol külföldre dolgozni, ha másért nem, kalandvágyból – hasonlóak máshol is.

– Hallottam sokaktól, hogy Woody Allent is belelátták a történetbe.

– Zavarba ejtő. Woody Allen-film rajongó vagyok, az Annie Hall számomra megkerülhetetlen. Az elmúlásról és egy szerelem utáni önelemzésről szól. Azok az esendő figurák, akik Woody karakterei, nagyon emberiek, ezért tetszenek nekem. Ha valamilyen szempontból vágyom arra, hogy Woody Allen legyek, az az, hogy én is évente csináljak egy új filmet.