Egy köszönés után

Árvíz volt akkor, ahogy idén egész évben.

Apámmal próbáltuk menteni, ami menthető, fürdőgatyában és gumicsizmában kimentünk a tóhoz, amely a kertünk helyén gyűlt, és dohogó reménnyel, (ál)naivan munkába fogtunk. Tudtuk, minden odalett, pedig vörösiszapról szó sem volt, csak a víznek nem volt hová elfolynia, és minden tönkrement, ami kinn maradt. Mégsem ülhetünk odabent tétlenül.

Már felső tagozatos voltam, de még kamaszodás előtt, és valamiért szokatlan szorongás jött rám. Pedig előtte órákig álltam a padlásszobám ablakánál, és néztem a tengerré lett határt. Hetek óta esett, és a víz egybefüggő tükör maradt, alföldi Velence volt a falu: kerítésekkel, ólakkal, boglyákkal, játszótérrel, erdővel és temetővel. Nyár vége volt, langyos délután, de kellemetlenül csípte a bőrt az eső. Mégsem húztunk kabátot, elindult a két harcos, aki vállalja a küzdelmet az elemekkel.

Mély, felnőttes izgalmat éreztem, de munka közben emlékeztem, egészen pontosan nosztalgiáztam ahelyett, hogy átéltem volna, ami történik. Átéltem volna, hogy együtt vagyunk, ahogyan olyan ritkán, az apám meg én. Az egyik ároktól a másikig vonszoltuk a rohadó fóliatömböket, de én nem tudtam a jelenre koncentrálni, arra gondoltam, hogy a csirizes lapok közé még annak idején, amikor összehajtogattuk őket, valami belőlünk, apámból és belőlem, véglegesen beleragadt.

Hamar feladtuk. Apámnak, ahogy máskor is, elment a kedve az egésztől. Pihenjünk, mondta, „meghálálja azt a test”, és bementünk a házba. És én már befelé is tudtam, hogy erről az élményről lemaradtam: elbambultam. Egy életszelet, egy perc, egy lehetőség megint oda. Mert múltat idéztem közben, és ennyi volt, nem fogunk ismét kimenni.

Bármennyire igyekszem, gyakran így járok karácsonykor is: múltat idézek, apámra gondolok, meg a család valamennyi férfitagjára, nagyapákra, nagybácsira, egyikük sem él már. A nők erősebbek, ők maradtak ünnepelni.

Az árvíz idején történt az is, hogy egy egész percig úgy éltem, abban a hitben, hogy elütötte apámat egy traktor. Azzal a tudattal léteztem, hogy elgázolta egy túlrakott szerelvény a fűszerpaprikából száguldva hazafelé. Illetve azóta, felnőttként, már így akarok emlékezni erre. Hogy megijedtem. Pedig nem, pontosabban nem nagyon, mert akkor még úgy hittem, hogy az én apám, a hős sohasem halhat meg, hiszen ő én vagyok, én pedig maga a fiatalság, az örök élet. „Mindenben egyezünk”, ezt tőle hallottam folyton, mert szerinte minden külső és belső jegy valahonnét a múltból jön, és ezt nemcsak ő gondolta így, megrögzött örökségmániás családból származom. A kötelező hajszín-, szem-, testalkat-beazonosításon túl minálunk örökítik a mozdulatokat, a habitust, a vágyakat, indulatokat, de még a sors vonalait is.

A karácsonyi emlékezés nekem egykékből, szilánkokból áll. Rövid és csípős, csak bevillan valami, ahogy mondani szokás. A régi ház, a fa eredeti helye, a megrögzült gyerekszerepek, aztán újra figyelek, ott vagyok és akkor, ahol kell. Folytatom, húzom a jelent.

Gyerekként gyakran átjártam apám nagybátyjához klimpírozni a harmóniumán. Apám erőltette, mondván, örököltem a zenei talentumot. A harmónium hasában kilyukadt a fújtató, ezért alig muzsikált, nem jutott levegő a sípokba, de én pedáloztam, és nyomkodtam azt a néhány akkordot, fölé meg három-négy dallamfoszlányt, amit ismertem. Ha meguntam, megkérdeztem, nincs-e a bácsinak pálinkája, és hogy ezt apám kérdi, apám nagybátyja meg visszatette a cimbalomra a vesszőt, amelyből a kosarat fonta, a cimbalmot használta ugyanis asztalképpen, és vagy hozott szeszt, vagy nem.

Akkor még nem tudtam, hogy az apám nagybátyjának a szerepe lesz az enyém, én fonom tovább a szövetet, én viszem először a hűtlenség kanyargós mintáját, és tudok kitörni egy magát védőnek mutató, kötelező világból. Leszek parasztból valami más. Pedig a kamaszkor volt a választás ideje, akkor még bármi lehetett volna belőlem. Bármi más is, paraszt, ahogy apámból, apám apjából, és így tovább a végtelenségig.

Milyen jó, hogy a díszek ebben az évben is ugyanazok. A fa mozdulatlan. Sokkal könnyebb ugyanabban a környezetben, ugyanazon díszlet között mérlegelni, mi változott 2009 óta. Ahogy a térben vannak kijelölt helyek, megszentelt helyek, úgy az idő is kifesti magának a fontosabb pillanatokat. Gurulnak a kacska, ínséges hétköznapok, és hol okkal, hol majdnem oktalanul, de legalábbis talányosan lesznek percek, órák, amelyek már a megtörténésük pillanatában is ünnepiek. Ők az egykék. És ez tudható, nem a fals nosztalgia hangolja át őket. Az átélés maga, az örök jelen idő lesz impozáns. Pedig küllemükben a szokásos kopottságukban telnek el, mégis bizonyosan érezni: ez (most) kikerülhetetlenül fontos történés (volt).

Ha apámra gondolok, szinte nem is jut eszembe vidám történet. Terebélyes anekdotái legtöbbször sápadtak voltak, a szavak közt szivárgott az önsajnálat, a zabolátlan érzékenység, az „engem mindenütt be akartak csapni” imágója. Az áldozati bárány éhenhalásáért ezernyien felelősek, seregnyi embert hibáztatott, rájuk tudnám karcolni a jelet. Én is köztük vagyok, mondhatná erre bárki, pedig ez nem igaz, határozottan tagadom, hogy én kergettem volna ki a pusztába. Mindössze a segítségnyújtásra nem futotta az erőmből.

Egyik sokat emlegetett mókás emléke egy balatoni fürdőzés volt, tizennégy fokos volt a víz augusztusban, de ő csalódásában mégis bement, eszkimónak nevezték a parton, és ő büszke volt magára. Jó volt eszkimónak lenni, valami másnak, mint aminek muszáj, parasztnak, sofőrnek, anyagbeszerzőnek. Volt egy nevetséges, néha kissé idegesítő mondása, induláskor mondta, a köszönés után. Eleinte zavart, mert megalázónak és keserűnek találtam, de később rájöttem, hogy éppen ellenkezőleg, szeretet van benne, finomság és bölcsesség, ráadásul benne van a család, a saját múltunk elfogadása is. Hiszen azt mondta apám mindig, ha a szülői házból elindultam valahová, mert neki is ezt mondta az apja mindig, ha ő elindult a szülői házból, ha ütnek, álljad.

Szóval a köszönés után ezt kell majd nekem is mondanom, ha a fiam a családból elmegy, és itt szeretettel nevetni kell – mert a sors ilyen, csak távozáskor, az ünnep végén érezzük, mennyire összetartozunk –, szóval, fiam, ha ütnek, álljad, hamarabb szabadulsz.