Drótszamár, politika és kentaurok
Szécsi Noémi az Európai Unió frissen alapított irodalmi díjának magyar kitüntetettje. Az elismerést szeptember végén veheti át egy Brüsszelben megrendezett ceremónia alkalmával. Az írónő legutolsó regénye, Az utolsó kentaur anarchista biciklisfutárokról szól, akik igencsak radikális eszközökkel próbálnak változtatni az olykor elviselhetetlen budapesti közállapotokon.
Tagja vagy valamilyen írószervezetnek?
Legföljebb a könyvtárnak vagyok tagja… Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy én kaptam a díjat.
Hogyan hat rád ez az elismerés, mit változtat az életeden?
Minden megy tovább a régi kerékvágásban. Azért fontos ez a díj, mert gyakran elbizonytalanodom az írással kapcsolatban: gyakorlatilag minden második nap.
Most érzem, hogy elismerik és érdemes tovább csinálnom.
Senki sem mondta még, hogy jól írsz?
Felőrlődik az ember. Fárasztó a kiadókkal folytatott huzavona. Egyébként is apokaliptikus képeim vannak az irodalommal kapcsolatban. Néha úgy érzem, hogy egy süllyedő hajón utazom…
Legújabb regényed, Az utolsó kentaur „társadalmi lektűr” a fülszöveg szerint. Azt mondanám: foglalkoztatnak a közállapotok és a magyar politika.
Nagyon is. Az utóbbi években arra jöttem rá, hogy sokkal jobban érdekel a politológia és a történettudomány, mint az irodalom. Félreértés ne essék, szeretek írni, de az irodalom nem érdekel jobban, mint más embert.
Divatos tudományág a politológia.
Sajnálom is, hogy amikor egyetemre jártam, még nem intézményesült ilyen fokon.
Hogyan írsz? Várod a múzsa csókját, vagy rendszeres alkotó vagy?
A regényírásnak nincs sok köze az ihlethez. Muszáj írni. Az ember minden nap leül és meg kell írjon bizonyos mennyiséget. Az utolsó kentaur különleges volt ebből a szempontból. Egy évig nézelődtem és anyagot gyűjtöttem. Sokáig nyavalyogtam vele, végül az utolsó hónapban rántottam össze egyfajta pánikrohamban.
Nagyon illanóak az ötletek, mindent le kell írnom, mert aztán még egyszer nem jut már eszembe.
Miként zajlott ez az egy évig tartó tapasztalatgyűjtés?
Itt élek Budapesten és biciklivel járok. Ez bőven elég volt.
Bátor vagy, hogy kerékpárra ülsz. Meg kell kérdeznem, hogy szerinted élmény vagy életveszély végigtekerni a fővároson.
Nem szeretem, hogy mindig meglepetés ér, teljesen kiszámíthatatlan a város. Ahol egyik nap még elmentem biciklivel, ott lehet, hogy másnap már kiástak egy nagy gödröt, ahol nem tudom magam átverekedni. A közlekedésben nem szeretem a meglepetéseket.
Egyébként nagyon sajnálom, hogy kevés a bicikliút, így nincs több lehetőség bringázni. Az autók fogják megfojtani ezt a várost. Nem tudom, hogyan lehetne megvalósítani, de az autóáradatot valahogy el kell téríteni innen.
De ha nem autó vagy kerékpár, akkor BKV. Most éppen a végkielégítési-ügy borzolja a kedélyeket.
Csak annyit mondok, hogy ezekből az érzésekből született Az utolsó kentaur. Tömegközlekedést meg nem használok, mert az teljesen kiborít.
És le is írod, ha kiborulsz…
Szerintem halványan pislákol bennem valami küldetéstudat. Lehet, hogy érzékenyebb vagyok, mint más emberek vagy jobban megfigyelek dolgokat és jobb az íráskészségem, mint az átlagnak. Ezért úgy gondolom, ez a feladatom. Hogy mások szeme is felnyíljon és lássák, amit én.
Akinek a génjeiben van, hogy alkotómunkát végezzen, annak egyébként is fontos ezt kiélnie. Mentálhigiénés szempontból. Bennem biztos, hogy állandó mennyiségben megvan ez a kényszer az írásra.
Most is?
Igen, egy XIX. századi rémregényen dolgozom, ami a napóleoni háborúk idején játszódik.
Mit gondolsz, miért téged választott erre a díjra a zsűri?
Kifejezetten olyan művet kellett díjazniuk, amely reprezentálja Magyarország, vagy a magyar kultúra valamilyen vetületét. A Kommunista Monte Cristo című regényem a hazai politikai gyűlölködésről szól egy történelmi korszakban. Nem teszi le egyik oldal mellett sem a garast, inkább ironikus távolságból próbálja ábrázolni a küzdelmeket.
Lehet kívülállóként kezelni a mindennapos politikai dagonyát?
A Kommunista Monte Cristo megírás előtt korabeli memoárokat, pamfleteket, újságokat olvastam: az ember egy idő után annyira telítődik a fortyogással, hogy csak ironikus távolságból tudja szemlélni a politikát. Olyan röhejesnek tűnik egy pont után.
A választások után barátaimmal beszélgettem: mindenki mást akar, mindenkinek elege van. De én nem tudom elképzelni, hogy más lehet a politika. Végigolvastam hatvan év politikatörténetét: mindig ugyanazok hangzanak el ilyen-olyan formában. Folyton ezt tapossuk. Nem tudom elképzelni, hogy a politikusok egyszer csak nem fognak sikkasztani, tök becsületessé válnak, és hirtelen elkezdenek az emberek érdekében dolgozni. Itt ennek nincsen hagyománya.
