Dob és ecset

– Ott játszottunk Pegével – mutat a karzatra, és a kávéházi asztalon ujjaival újrapörgeti a ritmust, a tizenhatodok lüktetnek.

A pultoslányok mind Ruttka Ferencet bámulják: örökifjú bohém nyolcvanon túl is. Nemcsak a dobverőt forgatta felsőfokon, hanem az ecsetet is. Ma is fest még, életmű-kiállítást tervez, de nem magának keresi a dicsőséget. Műveit eladná, a bevételből kórházakat támogatna. Évtizedek óta adakozik betegeknek, rászorulóknak.

Pedig a művein kívül már szinte nincs semmije. Harminc négyzetméteres garzonban lakik élettársával.

A nyugdíjból épp hogy ennivalóra telik. Ruttka a dobfelszerelését is rég eladta, úgysem vállal már fellépéseket. Vendégeket nem szívesen hív az otthonába, ne lássák a szűkölködést. Jobb itt, a tágas kávéházban, esti lámpák mellett fénykorokat idézni.

De miért jótékonykodik az, aki maga is segítségre szorulna? Ruttka erre azt mondja: az ittlétnek addig van értelme, amíg adni tudunk. A leltárt úgyis az utókor végzi el.

Ruttka Ferenc Vámosgyörkön született 1926-ban. Házuk mindenki előtt nyitva állt, a barátok, rokonok soha nem távoztak tőlük üres kézzel. A papa gőzmalmokat épített, igazi ezermester is volt. Festegetett olykor. Később a család Budapestre költözött. Itt vészelték át a második világháborút. Halottakra, tűzharcokra nem akar emlékezni a művész.

A történelemben az a legjobb, hogy egyszer minden elmúlik.

Ruttka gyerekkora óta rajzolt, festőnek készült. 1952-ben jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, de az ottani helyhiány miatt csak az iparművészeti díszlettervező szakára vették fel. Nem bánta a műfajváltást: a díszletezés fortélyait a szakma legnagyobbjaitól, például Vogel Eriktől leshette el. De a festést sem hagyta abba. Képeivel beállított Csók Istvánhoz, aki vállalta „magántanítását”.

A sokoldalú növendék akkoriban már dobolt is: szólóival szórakoztatta diáktársait, tanárait. Zenélni is kissrácként kezdett. Eleinte hegedült, de a rádió hullámhosszain mindig a dob hangjait kereste. Úgy érezte, mintha egy szabadabb világ lüktetését közvetítené az éter. A negyvenes évek végén a Nemzeti Zenedébe járt kottát, ritmusképleteket tanulni. Alig volt olyan tánczenekar a fővárosban, amellyel ne lépett volna fel. Nappal díszletezett, festett, éjjelente felpörgette ütőivel a pesti mulatók hangulatát.

Egyik nap az Astoria étterem mellett ment el: olyan taktusok szűrődtek ki onnan, amilyeneket még soha nem hallott. Bent egy mókás férfi széles gesztusokkal püfölte a cintányért. Fergeteges showműsort adott kongán, csörgőkön. Ő volt Kovács Gyula, azaz Mr. Dob, az ütőhangszerek királya. „Nem adna nekem dobórákat?” – kérdezte tőle félszegen Ruttka.

Kapcsolatukból életre szóló barátság lett. Mindketten dzsesszőrültek voltak. De a szabad improvizálást zenében sem kedvelte a diktatúra. A tengerentúli ritmus tiltott volt nálunk az ötvenes években, s később sem vált a kultúrpolitika kedvencévé. Mr. Dobnak az útlevelét is bevonták.

Ruttka Ferenc egyre nyomasztóbbnak érezte a bezártságot. Pedig sikere volt mindenben: a főiskola után a Mafilmbe került, Jancsó Miklós őt kérte fel első játékfilmjének – A harangok Rómába mentek – díszletterveihez. Majd jött az Oldás és kötés. A két főszereplő, Latinovits Zoltán és Domján Edit a díszletes jobb barátai lettek. Később Fábri Zoltán, Keleti Márton mozijaihoz tervezett képi világot. Muzsikusként is a legmenőbb csapatokban játszhatott. A hatvanas évek elején – többek között – Gyulai-Gaál János tánczenekarában.

Aztán 1967-ben a müncheni Bavaria Filmstúdió ösztöndíjat ajánlott a magyar díszlettervezőnek. Kint ismerkedett meg Fassbinderrel, akinek több filmjében is dolgozott. Amikor Ruttka éppen nem forgatott, a képeiből rendezett kiállításokat, vagy fellépett a müncheni Moulin Rouge-ban dzsesszdobosként. Egyszer még Josephine Baker műsorában is dobolhatott. Meggazdagodott. Mégis úgy érezte: valami hiányzik az életéből. A magyar alkotó szenvedélyes környezetvédő lett, a fák, a folyók „védnöke”. Képein is a természet pusztítása ellen tiltakozott.

Tízévnyi távollét után tért haza. Kint megbetegedett, itthon próbált gyógyulni. Meséli, ahogyan közeledett a magyar határ felé, egyre jobban lett. És amikor megérkezett Budapestre, már semmi baja nem volt. Úgy látszik, a szabadságvágynál erősebb a honvágy. Mindennél többet ér füstös kiskocsmákban régi barátokkal koccintani.

De ára is volt a hazaszeretetnek. Ruttka Nyugatról Volvóval érkezett meg. Aztán Trabantja lett. Egy ideje pedig gyalogosan közlekedik.

Idehaza nem talált biztos megélhetést. Visszament ugyan a Mafilmhez díszlettervezőnek, de két év után otthagyta a filmgyárat. Új főnököt neveztek ki, a parancsuralmi módszereit Ruttka (világpolgárként) rosszul viselte.

Onnantól csak festészetéből és koncertezésből élt. Ám a dobos pályája olyan, mint a sportolóé: egy bizonyos kor fölött már nem való közönség elé állni.

Amúgy is egyre több idejét vette el a nemzetközi „postaakciója”. Az utóbbi húsz évben festményeit ajándékként elküldte – többek között – Margaret Thatchernek, Gorbacsovnak, Reagannek, Helmut Kohlnak, Bushnak, Clintonnak, Putyinnak, még a japán uralkodónak is. Levelében mindegyik politikustól azt kérte: a fegyverkezésre szánt összegek egy ezrelékét fordítsák inkább környezetvédelemre és a művészetekre. A kormányfők baráti sorokban reagáltak. „Rendkívül örültem az ön csupa szív ajándékának. Mi, németek soha sem fogjuk elfelejteni Magyarország nagyszerű hozzájárulását Németország és Európa megosztottságának megszüntetéséhez” – írta például Helmut Kohl 1991-ben.

De Herbert von Karajan, Liz Taylor, Richard Burton, Barbra Streisand is kapott képeket Ruttkától. A művész az ajándékozást privát kulturális diplomáciának tekinti.

És mentőakciónak. Az 1988-as nagy örmény fölrengés több tízezer emberéletet követelt. Ruttka akkor csomó képét eladta, s a bevételt felajánlotta az örmény kormánynak. Választ is kapott: „Népünk a humánus jótékonyság eme megnyilvánulásait sohasem felejti el, és rendkívüli mértékben hálás az ön nagylelkű, segítőkész hozzájárulásáért.”

Egyébként a hazai állami méltóságokat sem hagyta ki levelezőlistájáról. Annak idején Kádár János is Ruttka-kép-tulajdonos lett. Az MSZMP főtitkára legalább megköszönte a küldeményt. Mert a rendszerváltás óta a festő hiába postázza műveit a honatyáknak:

– Nekem még XVI. Benedek pápa is köszönőlevelet írt, és áldását küldte. De a magyar politikusok válaszra sem méltattak.

A mester otthon dobozokban gyűjti relikviáit. Őrzi leghűségesebb barátja, Kibédi Ervin verseit, Páger Antal grafikáit. Mr. Dob megsárgult feljegyzéseit, ritmusgyakorlatait. Ruttka azt tervezi, ezeket is elárverezi majd, és az összeget szintén adományokra költi.

Az idős művész súlyos szembetegségben szenved, már csak speciális nagyítóval képes festeni. Ajándékozási misszióját mégsem adja fel. Hiszen a művészet sosem lehet öncélú. Számára az igazi érték – mások szolgálata.