Dekadencia

Megszokhattuk már, hogy míg a felső Belvedere jobbára mozdulatlan állandó kiállítással ünnepli az előző századforduló nagyjait (de mindegyre megújuló plakátokkal és címekkel csalja lépre közben a gyanútlan utazót), addig az alsó palotában nagyon tudatosan szerkesztett, tematikus tárlatokkal keresik a látogatók kegyeit. (És akkor még nem szóltunk Savoyai Jenő hajdani pálmaházáról, amelyet illik orangerie-nek mondani, s amelyben mindegyre a kortárs képzőművészet jeles és jeltelen képviselői kapnak kibontakozási lehetőséget, hol okkal, hol ok nélkül.) Az utóbbi időszak, már csak a visszatérő évfordulók okán is, jobbára a 19. század végét vette célba: mondjuk, ott mindig van elég célba venni való, az kétségtelen.

Ezúttal is így áll a helyzet: gyűjtőnévként a dekadencia szerepel, részben irányzatként (összekötő kapocsként mintegy, az akadémizmus és a szimbolizmus között), részben (persze rugalmasan kezelt) időhatárként. Felsorakozik a vonatkozó időszak minden jelentős művésze természetesen, Klimttől Kokoschkáig, de (itt: szerencsére) ők csak villanásnyira vannak jelen, jobbára egy-egy munka erejéig. A főszerepet ezúttal az egykori második vonal viszi, egy Mediz, egy Kurtz, egy Veith, akikről kiderül, hogy mára bizony méltatlanul lettek elfeledve. (Az utókor már csak ilyen: méltatlan – egyszerűen képtelen egy-egy korszakból három-négy alkotónál többet megjegyezni. És hogy ki kerül – mondjuk – a harmadik vagy a negyedik helyre, az szinte a véletlen műve.)

A jelen tárlat igazi újdonsága a tematikus termek felépítése. A természet mint szimbólum, a nő mint fátum, ilyenek vannak. És a termek sarkában az art nouveau-t idéző virágindák valami könnyű fémből alkotva: csak közelebbi vizsgálat után derül ki, hogy a virágok hangszórók egyben, amelyekből aláfestő zene, tücsökciripelés, tengermorajlás hangzik, tetszés szerint.

Így teljes az élmény.

Jolsvai András