Danton halála

Koltai Tamás, kinek ítéletében csukott szemmel is megbízom, a világirodalom egyik legjelentősebb drámájának tartja Georg Büchner darabját. Erre csak azt tudom mondani: minden bizonnyal így van. Mert, noha több ízben és feldolgozásban volt módom e darabot láthatni az elmúlt évtizedekben, színházban és filmvásznon, az eredetihez még nem sikerült közel férkőznöm. Vagy a szükségállapot sújtotta Lengyelországot, vagy a szocializmus sújtotta vagy a jelen sújtotta Magyarországot véltem felfedezni a darabban, Robespierre alakjában Jaruzelskitől Kádáron át Orbánig feltüntetve megannyi népboldogítót. (Danton szabadon választható.) Hogy a címszereplő híres mondását parafrazeáljuk: nem hagyhatjuk kint a ruhatárban a hazánkat.

De nincs is ilyen igény. Ezeken a tájakon olyankor szokták műsorra tűzni a Danton halálát, amikor valamely nagyon is élővel kapcsolatban akarnak fontos dolgokat üzenni a sorok között. Ebből aztán jobbára az szokott következni, hogy akik fogékonyak az üzenetre, tombolva tapsolnak, akik kevésbé, fanyalognak.

Nem kell mondanom, hogy a Vígszínház Dantonja sem tudja kivonni magát e jelenség alól, bármennyire szeretné is. Azt nem tudom egyébként, mennyire szeretné. Az új fordítás azt üzeni, semennyire. A rendezést azt, valamennyire. A díszlet meg azt, hogy nagyon. Nem ebből következik, de kétségtelen, hogy az utóbbi az est legkiemelkedőbb alkotása. Menczel Róbert nevét kell itt feljegyeznünk, akinek a guillotine-függönnyel és a falanszterrel hajazó szörnyű, gördülő dobozokkal sikerült az általánosságba emelni az emberiség nevében elkövetett általános gonoszságokat – ha csak ezt a színpadképet kellene néznünk egy estén át, már abba beleborzonganánk. Alföldi Róbert mindent megtesz, hogy színpadi játékra alkalmassá tegye az áthallásokra hangszerelt szöveget, s ez hol jobban sikerül, hol kevésbé. A színészek jók, mint mindig, a főszereplőket joggal dicsérték már eleget, én hadd emeljem ki a Rajhona–Dengyel-duó pompás játékát.

Nádas Sándor