da capo

A kiállítás a Budapest Music Centerben tekinthető meg (IX., Mátyás utca 8.)

Huszonhárom kép, ennyiből áll Szigeti Tamás kiállítása. Huszonhárom zenész, valamennyiük kezében hatalmas fénykép, mely egykori önmagukat ábrázolja. Mindannyian ugyanazon háttér előtt állnak, egyetlen más tárgy, egyetlen más elem nincs a képen, csak egy-egy zenészember, kezében a múltjával.

Az egész kiállítás főmotívuma az öregedés. Nem tudok ennél drámaibb, megrázóbb történetet elképzelni, még akkor se, ha valamennyiünknek szembe kell néznünk ezzel a feladattal – talán a legnehezebbel mind között. A helyzet is felfokozott, színpadias, a képek modelljei ott, a fényképezés pillanataiban szembesülnek azzal, hogy a fotós ifjúkori önmagukat szembesíti velük, a kezükbe adva hajdani képmásukat. Ahány modell, annyiféle reakció. Van, aki büszkén kihúzza magát, na lám, már akkor milyen jóképű voltam, mondja, van, aki elnéző mosollyal nézi egykori önmagát, van, aki szomorú, van, aki szinte eltolja magától az egészet, harsányan nem vállal közösséget egykori önmagával. (Vagy a maival?) Van, aki elbújik a régi kép mögött – ő szinte nincs is. Nézzék meg, kérem, a kezeket – ugyanaz a mozdulat, még sincs két egyforma megoldás. Van, aki elhárítólag maga elé tartja a szabad kezét, van, aki szinte beljebb invitál minket a képbe, van, aki szinte elnézést kér, van, aki két kézzel kapaszkodik a múltba. Az alaphelyzet azonos, de minden történet más persze: az, hogy ki miképpen viseli ezt a tragédiát (jó, legyen tragikomédia, nem bánom), függ attól, milyen pályát futott be a két kép elkészülte közt, hogy miképpen érzi magát a bőrében ma, s hogy éppen milyen kedve volt a fényképezés pillanatában. Külön történet valamennyi, mégis összeköti őket az időhöz és a zenéhez fűződő viszonyuk.

Hogy zenészek, az persze félig-meddig véletlen. A fotós, pályája elején, afféle keresetkiegészítés-ként, mellékállásban a Rádió zenei lapjának is dolgozott, hangversenyeket, koncerteket, fellépéseket fényképezett. (Az, hogy mennyire neki való ez a téma, ez a világ, csak közben derült ki.) Most a hajdani negatívok adták e sorozat alapötletét. A szereplők tehát lehettek volna sportolók vagy kazánkovácsok is – ámde zenészek lettek. És három évtized után kiderült, hogy a zenészportrék bírnak egyfajta különleges jelentéssel. A zene ugyanis, hebehurgyán és egyszerűen szólva, időn kívül létezik. Beethoven, Ravel vagy Bartók zenéje nem öregszik, de még Jimmy Hendrixé sem. A zenész persze igen, de, fogalmazzunk így, nem minden elemében: azok az elemek, melyek a zenéhez kötik, valahogy, csodálatos módon fiatalok maradnak. Ebből fakad, hogy a zenészeket ábrázoló fotókon – ezeken is mind – van valami különös, zavarba ejtő időtlenség. E képeknek is ez adja felfokozott feszültségüket.

S rejtőzik itt még egy történet, a művészé. Hiszen a sorozat születése közben a huszonnegyedik szereplőnek, az alkotónak is szembe kellett néznie önmagával, a maga által megtett művészi úttal. Itt most ő is, akár modelljei, a kezébe veszi a múltját, s találkozik azzal a fiatalemberrel, aki egykor volt. A fiatalemberrel, aki vasárnaponként ott térdelt moccanatlan a Zeneakadémia erkélyén, várva a pillanatot, amikor megcsinálhatja azt a két kockát, amellyel ő is elégedett. A fiatalemberrel, aki bejáratos volt az öltözőkbe, a zenekari árkokba, a büfékbe, aki ismerte zenei életünk minden állócsillagát és minden meteorját. Akit barátjának fogadott egykor az egész zenésztársadalom.

Nem tudom, miről esett szó ezeken az éjszakai beszélgetéseken, amikor a javakorabeli Szigeti Tamás, réges-régi negatívokat rendezgetve, találkozott ifjúi énjével. Nem tudom, de azt gyanítom, bőven esett szó beváltatlan ígéretekről, megvalósulatlan álmokról és arról, hogy a dolgok talán másképpen is alakulhattak volna. Gyanítom, hogy ezeket az estéket egyfajta borongós nosztalgia lepte be, hogy a beszélgetőtársak egyike úgy érezhette, kicsúszott az idő alóla.

Szigeti Tamás évtizedekkel ezelőtt eljegyezte magát a sajtófotóval, a halhatatlanság üldözése helyett a mindennapok lovagja lett, s bár emlékezetes képek sorát alkotta – nem egyet ma már tanítanak a fotósiskolákban –, a művészi munkára nemigen maradt energiája: tehetségét bő kézzel szórta szét tanítványai, beosztottjai között. Ha az önzetlenség esztétikai kategória lenne, nem ismernénk nagyobb művészt nála.

És persze, ahogy lenni szokott, az évek múlásával egyre vastagabb, egyre nagyobb lett a fal, amelyet, önvédelemből, a tehetsége és a pályája közé épített. Nem is lehetett másképp, mondta magának, egyre hangosabban, hogy ne hallja háborgó lelke zakatolását.

Hogy most, ezzel a tárlattal, Szigeti Tamás első önálló kiállításával oly látványosan ledőlt ez a fal, és a maga számára is világos lett, ami a mi számunkra, kik jól ismertük őt és nagyra tartottuk műveit eddig is, régóta világos, talán vidámabbak, derűlátóbbak lesznek azok az éjszakai beszélgetések. Szigeti Tamás ezen az estén végre utolérte önmagát. Bátran mondhatjuk Ottlikkal, minden megvan. És hogy meg is legyen, várjuk a folytatást.

Ezzel tartozik nekünk.

És önmagának.