Csupa Rozsda
Belepte a Rozsda Pestet – amerre nézünk a városban, mindenhol a tíz éve elhunyt világhírű magyar–francia festőművész alkotásaiba botlunk.
Összehangolt akcióról van szó, semmi kétség, amelyben a Várfok utcai Galériák viszik a prímet (nincs köze az esztétikához, ám jólesik megemlítenem, hogy este hatkor, záráskor estem be a mondott Galériákba, és a helyiek nemcsak türelmesen megvárták, míg körbesétálok, de láthatóan még örültek is a későn jött Rozsda-rajongónak, s a kapcsolódó eseményekre is – merthogy azok is vannak, előadások, viták – nagy szeretettel hívták fel a figyelmet), de kiveszi részét az ünneplésből a Francia Intézet éppúgy, mint a Budapest Galéria.
Sőt, sőt, a művészt ezúttal az utca embere is megismerheti: főleg persze a Várfok utcáé, minthogy ott még utcai hirdetőtáblák egész sora is Rozsda Endre dicsőségét zengi.
Kár, hogy ezt ő már nem érhette meg.
Mi, Rozsda-barátok persze el vagyunk kényeztetve az utóbbi évtizedben, elég csak a Szépművészeti Múzeum emlékezetes, gazdag kiállítására utalnunk, de a kiadványok, megemlékezések is azt bizonyítják: Rozsda Endre ma élőbb, mint valaha. (Tudniillik a nagyvilágban. Itthon meg egy kicsit élőbb is, mint akkor.)
Nem mondhatjuk hát, hogy nem ismerjük eléggé a munkásságát, mégis, a mostani tárlatcsokor is szolgált jó néhány meglepetéssel. Elég, ha az ifjúkori kisvárosi akvarellekre utalunk, vagy – bevallom, számomra ez jelentette az igazi kuriózumot – a fotográfiáira. Az öreg Rozsdának van egy sorozata például az új Louvre-ról, hát az minden képzeletet felülmúl.
