Csúcs

Nem hallgathatott tovább, ezért húsz év után könyvet írt emlékeiről Csúcs László, és siessünk kijelenteni, nagyon jól tette. Nehezen is érthető, hogyan bírta ki eddig az igazság kimondása nélkül. Mert hát mint a szerző több helyen is bevallja, nem kevesebbről van itt szó, mint az igazságról, amely eddig tetszhalottként hevert a balliberális hazugságok szemétdombja alatt, így némi régészeti munka igencsak időszerűvé vált.

Mi tehát az igazság, csapnánk le a lehetőségre mohón, mint Pilátus tette ezt Jézust faggatván, ám helyes, ha az olvasó tájékoztatása céljából előbb azzal próbálunk tisztába jönni, hogy konkrétan kicsoda is Csúcs László, és miről van itt szó egyáltalán. Nos, a szerző 1992 és 1994 között előbb mint egyszerű kétkezi alelnök működött a Magyar Rádióban, majd a kormányerők és az ellenzék teljes egyetértésével kinevezett elnök, Gombár Csaba lemondása után pedig úgynevezett tejfa lett. A rövidítést most nem oldjuk fel, mert hosszú, elég annyi, hogy az 1994-es márciusi politikai tisztogatást, 129 rádiós eltávolítását Csúcs már teljhatalommal vezényelhette le a magukat nemzeti erőknek nevezett pártok, Boross kormányfő és pl. Csurka István legteljesebb megelégedésére. Úgy gondoljuk, hősünket ezzel a történelem linearitásán túl eszmei mélységekben is elhelyeztük, mindenki mindent ért, s mehetünk tovább.

A könyv tehát ezt a históriát festi le, a maga teljes igazságában persze, aminek mi különösen örülünk, mert néhány apróságra fényt derít. Bár akkori rádiósként sejtettük, hogy a kormány által kierőszakolt pozíció várományosa inkább Csurka embere volt, mint Antallé, jobb azt az érintettől megtudni, hogyan találkozik kinevezése előtt a Gellért Szállóban Csurkával, valamint a drámaíró által odahurcolt 10-12 nemzeti érzelmű rádióssal. Ők az intézményben sürgölődő kommunistákkal szemben (értsd: 168 Óra, Gondolat-jel, a hírszerkesztés és a Reggeli Krónika bolsevikjei) részint hazafias szívüket, lelküket, részint együttműködési készségüket ajánlják fel Csúcsnak a Rádió megtisztítása érdekében. Ez ugyan régi kollégáik kiirtását jelenti, de hát a favágást forgácshullás kíséri, tudjuk.

Az is nagyon izgalmas, ahogy a látszólag gazdasági ügyekkel megbízott új alelnök ezekkel az emberekkel (a „törzskarral”, ahogy írja) rendszeresen ülésezik, roppant titkos dolgokat beszélnek meg, természetesen az elnök háta mögött, ám az ellenség lehallgatja őket. Ez utólag is döbbenetes, hírértékű információ, Csúcs azonban biztos abban, hogy az innen kiszivárgott bizalmas személyi és strukturális tervek csak így juthattak a Rádió kommunista szekciója tudomására. Mert odajutottak. Vagy vegyük azt a beszélgetést, amelyben a független, kiegyensúlyozott közrádiót építő alelnök Boross kormányfővel tárgyal arról, hogyan kellene demonstrációt szervezni a nemzeti médiáért. Ez „a kormány melletti kiállásra is jó lehetőséget kínál... – gondoltuk.” Így gondolták ők ketten, kár, hogy semmi sem lett belőle. Micsoda látvány lett volna pedig, amint az alelnök lobogó zászlókkal felvonul saját intézménye, az általa vezetett Rádió ellen, és közben azt kiabálja, hogy takarodjatok.

Mindez azonban, mint mondtuk, apróság, és még távol áll a teljes igazságtól, amit pedig Csúcs annyira megígér nekünk. Persze az is baj, hogy mindenki hajlamos a maga igazságát erőltetni, ergo a valóság mindig meg lesz erőszakolva egy kicsit, ha tetszik neki, ha nem. Itt van például az alelnöknek az az állítása, hogy az általa már elbocsájtott, de a munkaidejüket még kitöltő rádiósok egy része 1994. március 5-én „a Bródy Sándor utcai bejáratnál négy rendészt félrelökve behatolt és elfoglalta a Pagodát, valamint a 168 Óra szerkesztőségét”. Az itt közölt képen mi ugyan utólag sem látunk egy árva félrelökött rendészt sem, Csúcs alelnököt mint szemtanút meg pláne, de megértjük, hogy a régi hazugságok egyszer csak igazsággá érnek az ember fejében. Van ilyen. De nem erről van szó.

Mi, a mű olvasói, miközben szorgosan követjük a szerző esetlen körtáncát az általa „kommunista tűzfészeknek” nevezett Rádió körül, úgy látjuk, ez a mű igazából nem a leleplezést, hanem a nosztalgiát szolgálja. A volt alelnök nem tud szabadulni élete nagy kalandjának emlékétől. Egy kisember szédületétől a nagy játszmában. Ez a jelző igaztalannak tűnhet, hiszen Csúcs édesapja szülész főorvos volt Mohácson, ő maga minisztériumi karrierjének csúcsán főosztályvezető, innen nézi ki a kormány rádiós alelnöknek. A keresztény középosztály dolgosabb részéből származik, nem az államfüggő és zsákmányleső rétegeiből, nem lenne kisember tehát a maga helyén. Csak hát alkatánál fogva meg családi hagyományaitól űzve nem önmaga életét éli meg, hanem osztálya küldetéses alaptípusáét, aki létével és munkálkodásával minimum a népét menti meg, lehetőleg naponta. A könyvben édesapjának egy leveléből idézi – kétszer is – azokat a sorokat, amelyek szerint „fiam átvette tőlem a stafétabotot, és ha ki nem csavarják a kezéből, viszi tovább a keresztény magyar nép megmaradásának reményét”. Mármost ezt józan pillanatainkban beláthatjuk, Csúcs mégsem egy Dugovics Titusz, így nem lehetett neki könnyű egy amúgy sem létező nemzeti hős gúnyájában. Bár boldog és büszke a lehetőségre, a számára tökéletesen ismeretlen Rádióban, politikai szerepben, a médiaháború élvonalában, a hatalom tereiben, ahol szédülten ébred rá arra, hogy miniszterelnökök pertu kezelik, valami vonatkoztatási pontot is kell keresnie magának. Messze kóborolva saját életétől és szakmájától az egykori pénzügyminisztériumi illetékszakértő Csurkában találja meg azt az ideológiai atyát, aki szavakat ad patetikus és zavaros érzéseinek a nemzeti középosztály küldetéséről, és akiben ráismer saját makacs, szemellenzős természetére. Ebben a hely- és aránytévesztésben kisember tehát ő, aki persze tiszteli Antall Józsefet is, de gyengének, kompromisszumosnak, tétovának tartja Csurka döngölő radikalizmusához képest. A kisember nem szeret közepesnek látszani, ha már nagy ember lett belőle. A kisember az erőset szereti. Az Erős Pistát. Nem is szabadul meg tőle soha.

Szívós, dolgos polgárnak tűnik fel, de nem polgári, hanem hivatalnokerényei vannak ebben a könyvben is, ahol fontoskodó, pedáns mondatok vonszolják az olvasót iratokon, feljegyzéseken, levelezéseken át, ahol minden vessző és pecsét a helyén van, a sorrend logikus, az adatoltság maga a tökély. Ebből a rendből szól ki az elszabadult, túlvezérelt kisember gyűlölködő hangja, elfúló dühe, a ráció és az irracionalitás együtt, ami különös zagyvalék ugyan, de az övé, ne szóljunk bele. Ránk, ha már belefogtunk ebbe a könyvbe, csak annyi tartozik, hogy regisztráljuk, hogyan és miért képes megvadulni egy középosztálybeli öltöny és nyakkendő, ha rossz társaságba keveredik. Mindenesetre az 1994 tavaszán az alelnökségről lemondó Csúcs később további kalandokat él meg, MIÉP-gyűlések hőse, kisgazda parlamenti képviselő, de a korábbi magaslatot többé nem éri el. Egy embernek általában egy nagy dobása van az életben, a sorsgrafikon egyetlenegy ormot mutat. Az exalelnök is reménytelenül bámulhat fel saját grafikonja aljáról a magasba, amelyet valaha megjárt. Bár ma már biztosan újra dolgos szakértő valahol, aki küldetése múltán a helyén van, azért a könyve mintha bejelentkezés is lenne, hogy létezik ő még, érzi még markában a zászló nyelét. Visszatérne még a kisember az arany napok emlékéhez.