Csokivitéz
Az a ritka eset történt velem, hogy nem tudtam eldönteni, Koltai Tamás, az általam igen nagyra becsült színházi kritikus vajon dicséri-e, vagy sem a Katona József Színház G. B. Shaw-bemutatóját (A hős és a csokoládékatona) szokásos heti ÉS-recenziójában. Pedig ha valaki, ő nem szokta véka alá rejteni véleményét. (Második olvasásra már a dicséret felé hajlok.)
A dolgot csak azért említem fel, mert magam is efféleképpen jártam. Az első dalbetéteknél még idegesen hőköltem hátra, hogy mi folyik itt voltaképpen, és főleg, hogy mi lesz ennek az eredménye. Meg hogy akkor mi lesz itt idézőjelbe téve, és hogyan? És hogy lehet-e, s ha igen, miképpen ilyenfajta műfajokat elegyíteni? (És akkor még nem beszéltünk arról a dilemmáról, hogy érdemes-e ezt a fiatalkori Shaw-művet – zsengét – színpadra vinni manapság, s ha már úgy esett, hogy igen, szükséges-e aktualizálni, vagy nem.) Egyszóval az első felvonás közepéig még határozottan emlékeztem rá, hogy ez a dolog, ami a színpadon történik, nemigen tetszik nekem, a végén meg arra keltem föl, hogy igen. Sőt, igen-igen. Nem tudom pontosan, hogyan esett bennem a változás, talán megszoktam (és megszerettem) Monori András balkánira hangszerelt sanzonzenéjét, Várady Szabolcs képtelen dalszövegeit (melyek még a paródiát is parodizálják), megszerettem a mikrofonokkal való bonyolult játékot, és elfogadtam az egészet úgy, ahogy van. Nem vittem túlzásba a moralizálást, az éteri és a földi szerelem közötti játékos különbségeket, a militáns pacifizmust és a pacifista militarizmust, egyszerűen élveztem a kitűnő színészi játékot, Nagy Ervin és Kocsis Gergely művészi csatáját, Réz Ádám elegáns fordítását, Jordán Adél öniróniáját, Bodnár Erika fanyar, balkáni eleganciáját.
Tetszett, ha mondom.
