Csipetnyi só

Van egy kis kávéház az egyik ház földszintjén, előtte néhány asztal és szék, egy kis zöldséges egy másik ház földszintjén; a terecske közepén persze szökőkút, álmos teknőcök másznak lomhán a kőpárkányára. És van elég erkély is ahhoz, hogy különösebb beépítés és díszlet nélkül lehessen ott eljátszani az ugyancsak tizennyolcadik századi vígjátékgyáros Goldoni Il Campiello című darabját. Egy kedves-bájos olasz életképet, úgynevezett környezetkomédiát: hangos asszonyokkal és cserfes lányokkal, atlétatrikós, hirtelen haragú, de jóravaló ifjakkal, elegáns és visszafogott középkorú urakkal, némi rejtéllyel, sok vágyakozással. Goldoni talán ilyenre álmodta.

Játszani mégsem így szokták.

Giorgio Strehler rendezése a Piccolo Teatróban annak idején „időjáráshelyes” volt: a velencei karnevál idején játszódó történetet hideg, latyak és hó vette körül. Markánsabb volt Ascher Tamás kaposvári rendezése 1987-ben: a történet végén a terecskétől és Velencétől búcsúzó Lovag és Gasparina csöppet sem vidám kompániát és erősen idézőjeles boldog véget hagy maga mögött, miközben a hóesésben maguk is bizonytalan jövőbe indulnak.

De nem csak az évszakról és a hóról van szó. A Terecske kis közösségének áthangolásáról is: Nádasdy Ádám fordítása gördülékenységében is sprőd kifejezésekkel van teli, a hétköznapinak tűnő civakodások egy állomással beljebb vannak az igazi bántások, mély sértettségek felé. A csetepaté, a veszekedés, az odamondogatás és odaütés a természetes közeg, és a kibékülés, az összeborulás a múló igyekezet.

Azért maradt valami a „nyári” komédiából: Kőszegen Kelemen József rendezte az előadást, ügyesen belőve azt valahová Goldoni és Ascher/Strehler közé. Nagy a vidámság, sok a nevetés – cum grano salis: egy csipetnyi sóval.

Mindjárt a díszlet: ez a terecske nem bájos, hanem lepukkant. A falakról mállik a vakolat, az erkélyek kicsit sem díszes, viszont unalmas rácsozata rozsdásodik, az ajtók kopottak. Az a bizonyos rejtélyes Lovag – itt gróf, de ezt eleinte nem tudja senki – tökrészegen tántorog be a térre, onnan a kávéházba, amely inkább kocsma; a karneváli forgatag, ahonnan érkezett, jó messze lehet, mert ezen a terecskén a karneválnak nyoma sincs. Itt szegény nép lakik: két özvegyasszony az eladósorban lévő lányukkal, egy özvegyasszony az agyonbabusgatott és agyonkorholt, teszetosza kamasz fiával és egy ugyancsak rejtélyes idős úr az állítólagos unokahúgával, aki szintén férjre vágyik.

Kelemen rendezésében mindjárt az első percben jól összevesznek az özvegyek – a hangerőt nem menti, de legalább magyarázza, hogy egyikük süket, a másiknak alig van foga, mindkettő erősen gátolja a megértést. Dől a szájukon kifelé a közönségesség; refrénszerű szidalmazások, ahogy refrénszerű maga a veszekedés is, az átmeneti, kényszerű és őszintétlen kibékülés is. De megtudjuk, amit tudnunk kell: mindkettő férjhez adná a lányát, aztán férjhez menne maga is. A lányok, Lucietta és Gnese szinte tükörjátékban adják az anyák viszonyát, kiabálás és összeborulás; van egy közös ellenség, a „finomkodó lány”, Gasparina, aki tényleg finomkodó, és rövid pórázon tartja őt a nagybátyja; aztán látjuk a muzsikusokat, hátul, a fogadó előtt; az egyikük pincér, és az agyára megy a terecske az összes lakójával.

Szép kis tabló. Csak színészek kellenek ahhoz, hogy megmozduljon, és végigfusson az amúgy kiszámítható sztorin. Ez a „csak színész”, ez nem szokott egyszerű lenni, kivált a nyári színházak terepén.

A nyári színház ugyanis a haknik, a „pár nap alatt összedobjuk, és lenyomjuk néhányszor” szezonja is; nagy rutin és jó orr kell ahhoz, hogy az ember messze elkerülje a gagyi produkciókat. Nyári színházból, nyári fesztiválból ugyanis sok van; az a feltételezés teremti őket minden szilvafa alá, hogy a közönség nyáron jobban vágyik a színházra, másrészt egy-egy nagy- vagy kisváros, falu, várrom, pajta és sátor szerezhet magának valamilyen kulturális védjegyet. Mindkettő lehet tiszta szándék, és lehet eredményes is: aki nívós és könnyed színházra vágyik nyáron, van hová mennie. Könnyednek a legtöbb könnyed – ez érthető; a Godot-ra várva megrendítően új értelmezésével nem egy felhőtlen ég alatt próbálkoznak az alkotók.

Sok múlik a városon, a nyári színházért, fesztiválért felelős vezetőn is – Kőszegen mindkét szempontból ideális a környezet. Támogató a város, a színházi terepet jól ismerő igazgató szervezi és fizeti a nyári bemutatókat. Egyik bemutatójuk a HOPPart Társulattal közös Spiró-darab, az Árpádház volt – s ez, remélhetőleg, tovább él a normál évadban. Másik előadásuk, a Terecske, a Kőszegi Várszínház saját produkciója (tiszavirág-életű, de a héten azért még látható), amelyben olyan színészek játszanak együtt, akik a téli színházi szezonban nemigen találhatják meg egymást, hiszen szanaszét játszanak, különböző társulatokban. Ez bónusz: együtt látni ritkán vagy soha nem találkozó színészeket. Például Epres Attilát, Bajomi Nagy Györgyöt, Takács Katalint, Ecsedi Erzsébetet. Ők adják az idősebb nemzedéket az előadásban; kisujjukban, a zsigereikben van, hogyan kell néhány gesztussal odatenni egy figura körvonalait. Takács Katalinnak kis terpesze arra van, hogy magabiztosságot hazudjon ennek a boldogtalan asszonynak – Ecsedi Erzsébetnek csöppet előre döntött teste ugyanerre. Epres Attila délceg: a grófnak már semmije sincs, csak ez a délceg tartás, és miközben békéltető intonációval játssza középre magát az igen gyakori, mondhatni folyamatos veszekedésekben, csak arra koncentrál, hogy megtalálja azt a menyasszonyt, akihez kellő hozomány is társul. Elég rossz helyen keresi, de szerencséje van: a Sodró Eliza által igen ügyesen fölfestett Gasparina az álságos előkelőség, a hajlíthatatlan eltökéltség és a vaskos hozomány birtokosa. Ráadásul Bajomi Nagy György rabtartó nagybácsija okosan vigyáz a befektetésre: jó áron adja el.

Szilágyi Csenge olaszos bővérűséggel kevert, elementárisan közönséges Luciettája anyja segítségével csak besodorja magát a házasságba: Rózsa Krisztián Anzolettója egyszerre vonzó és taszító, délolaszos idézetekkel teli házaló, aki gyakrabban mutatja ki forró szerelmét egy csattanós pofonnal, mint egy forró csókkal, és biztosak lehetünk benne, hogy ez bizony fokozódni fog. Jámbor Nándor Zorzettója „anyuci kicsi fia” még (és „anyuci”, vagyis Pap Lujza szabadulna már tőle), de azért előleget venne az ugyancsak anyja szoknyája körül sertepertélő és titkon Anzolettóra kacsingató, Zorzettóval is beérő Gnese kegyeiből – de Hartai Petra dacos-hisztis kamaszlánya egyelőre nem hajlik.

„Fogjátok be a pofátokat”, üvölti végül magából kikelve a pincér, Némedi Árpád, aki muzsikusként is végignézi a terecske mindennapjait, és mindenkinél jobban lát a viszonyok és a figurák mélyére. Némedi egyébként dalokat is írt az előadásba, olasz reminiszcenciák, nyári színházi könnyedség.

Melybe némi szomorúság – só – vegyül: szürke hétköznapok hullanak a maradókra és az elmenőkre, Velencére és a karneválra.