csikar 4.

Mester Ákos interjúja

– Térjünk vissza egy kicsit a futball-világbajnokságra. Arról még nem esett szó, hogy voltaképpen te ezen a futball-világbajnokságon egy edzőmérkőzésen pályára léptél, csak nem az volt a neved, hogy Sándor Károly. Az volt a neved, hogy Várhidi Pál.
– Igen, mert volt néhány nap, amikor nem játszott a csapat. Az egyik garnitúra elment a fürdőbe, a többieknek pedig lekötöttek mindig valahol egy mérkőzést a helybeliekkel.
– De hát miért kellett neked Várhidi néven játszani?
– Azért, mert én nem voltam benevezve, és keresték volna a nevezőlistán, hogy ki ez a Sándor. Mivel nem volt a nevem a huszonkét játékos között, beírták, hogy Várhidi.
– Állítólag te ezen a meccsen nem szélsőt játszottál.
– Az első félidőben jobb bekket játszottam.
– Mi volt az eredmény?
– Félidőben? 0:0. De aztán odamentem Kalmár Jenőhöz, az edzőhöz, és mondtam neki: Jenő bácsi, hadd menjek már előre. Csodálatos idő volt. Egy olyan közepesszerű csapat ellen játszottunk, egy csodálatos pályán. Előrementem, és 7:0-ra nyertünk. Úgy adódott, hogy mind a hetet én rúgtam.
– Negyvenöt perc alatt hét gólt?
– Igen. A poén az benne, hogy pontosan a döntő előtt volt a mérkőzés, és a Sebes nyilatkozott, hogy gondjai vannak, mégpedig jobbszélsőgondjai. És erre jegyezte meg egy újságíró, hogy ő látott egy Várhidi nevű jobbszélsőt a második csapatban játszani. Ő még Svájcban soha ilyen nagyszerű jobbszélsőt nem látott. És azon spekulált, milyen lehet az, aki játszani fog, ha ez ilyen volt. Ez megtörtént. Az újságcikk is megvan. Ha valaki nem hiszi, megmutathatom.
– A világbajnokságon 54-ben másodikok lettünk, ezüstérmet szerzett a csapat. Ha most egy vb-ről hazajönnénk egy ezüstéremmel, akkor fantasztikus örömünnep lenne és fáklyás fölvonulás a Körúton. Akkor pedig szinte laposkúszásban érkezett vissza a magyar válogatott.
– Mert attól a csapattól aranyat vártak. Aranyérmet.
– Jogosan? Reálisan?
– Teljes joggal, és nagyon reálisan. Abban a csapatban benne is volt az aranyérem.
– Nem azért, mert Sebes Gusztáv értett ahhoz, hogy miként kell összetartani az aranycsapatot?
– Azokat nem kellett összetartani. Ha edző nélkül mentek volna ki, minden tréning és megbeszélés nélkül, az a csapat akkor is így játszott volna. Ezt a csapatot csak elrontani lehetett. És el is rontották. Ez a magyar csapat megverte a világbajnokságon szereplő két legnagyobb favoritot, Uruguayt és Brazíliát. Bravúrosan. Aztán jött egy sérülés, de én nem voltam benevezve, sajnos nem játszhattam. Nem játszhattam egy olyan pályán, amilyenről mindig álmodtam. Valamikor – mikor még játszottam – ha reggel kinyitottam a szememet, és esett az eső, akkor én már boldog voltam, mert tudtam, hogy ma nagyon jól fogok játszani. Én az esőt nagyon szerettem. Nem a sáros pályát, csak a csúszós pályát. Most ez a pálya – a világbajnoki döntőn – éppen olyan volt. És amikor kimentem, leültem a kispadra, és megnéztem az ellenfél balhátvédjét. Megnéztem, és azt mondtam, hogy az Isten nekem teremtette ezt a Kohlmayert. Széles volt, nehezen fordult. Még jobban fájt a szívem. Esett az eső. Akkor a világ legjobb balszélsője volt a Czibor. A világon a legjobb! De balfogás volt áttenni a jobb szélre, ahol még soha életében nem játszott. Én nem csináltam volna a Cziborból jobbszélsőt, kár volt a világbajnoki döntőn betenni Tóthot, hát szóval ha rajtam múlik – én hagyom a csapatot. Nem létezik, hogy a csapat veszteni tudott volna. Na mindegy, hagyjuk, beszéljünk másról.
– Lehet, hogy igazad van, és itt az ideje, hogy elfelejtsük, de én azt hiszem, aki elmúlt már 40 éves, az körülbelül el tudja mesélni az egész meccset, mert emlékszik Szepesi közvetítésére: mindenhol tárva-nyitva voltak az ablakok, zengett, zúgott, úszott Szepesi hangja az egész város fölött. És nagyon-nagyon szomorúak voltunk, amikor végül is a csapat nem aranyéremmel jött vissza. De jó, beszéljünk másról. Beszéljünk arról, hogy mi történt veled, mi történt a csapattal, mi történt a családoddal 1956-ban?
– Közvetlen 56 előtt Moszkvában nyertünk, Belgrádban nyertünk, Párizsban nyertünk, és ott lett volna a svéd válogatott. De ez már nem jött össze. Az MTK-nak volt két lekötött mérkőzése. Összehívták a játékosokat, hogy mit csináljunk. A Rose Marie-ben jöttünk össze. Akkor már én azok közé a játékosok közé tartoztam, akik hangadók voltak, és az MTK-n belül is már jegyzett játékos voltam, a Nándi mellett. Nagy dilemmában voltunk, láttuk ezt a zűrzavart...
– Tudtátok egyáltalán, hogy mi történik?
– Tudtuk. Én legalábbis tudtam.
– Sejtettétek – nem 56-ról beszélek, inkább 57 végéről, 58 elejéről –, hogy itt sokféle változás következik...
– Azt nem tudtuk...
– ...ami benneteket is érint? Hogy itt változni fog a futballisták társadalmi megítélése, társadalmi presztízse? Hogy „Futbóliának” befellegzik?
– Ákos. Ha valaki azt mondja, hogy tudta, mi jön 56 után, az nagyon felkészült, tanult ember lehet. Én nem vagyok ilyen. Hogy mi volt, azt láttam. Hogy mi lesz? – azt nem tudtam.
– Én egyáltalán nem akarom veled most megbeszélni 1956 történetét, csak arra vagyok kíváncsi, hogy ott bent a Rose Marie presszóban tudtátok-e, hogy mi történik odakint.
– A Rose Marie 11 órakor bezárt. A csapat vezetői mindenáron azt szerették volna, ha a csapat kimegy, mégpedig azért, mert mind exponált emberek voltak, párttagok, magas beosztásban, és akkor már ezeket az embereket keresték és üldözték. Én ezt akkor még nem tudtam, de amikor a Rose Marie-n lehúzták a vasredőnyt – délben, villamosok nem jártak –, akkor csak pukk, egy golyó, ahogyan beszélgettünk. Fölemeltem, és forró volt a golyó. Közénk lőttek, és a vasrácsról esett le. Gyalog elindultam haza, és az Aradi utca sarkán láttam azt az embert, lila melegítőben, akit fölakasztottak a lámpavasra. Hazaérek, és a házban – a Pozsonyi úton, ahol most is lakom – két suhanc géppisztollyal. Az egyik azt mondja nekem, hogy te, Csikar, te bemehetsz. A Belügyben dolgozott valaki, aki ma is ott lakik a házban, azt keresték, azt akarták elvinni. Fél óra múlva bejön a házmester, mert a házban csak nekem volt telefonom, és éntőlem akart telefonálni. Azt mondja, hogy a két géppisztolyos meghagyta neki, hogy azonnal telefonáljon, hogyha ez az ember előkerül. És ezt az embert ő látta, elbújt egy hajlatban az udvar felé eső kilépőben. Azt mondta, hogy ő fölhívja az izét. Mondom, János, maga innen nem telefonál. Tessék innen elmenni, innen maga sem telefonál sehova. Nem engedtem telefonálni a házmestert. Elment. Valamivel később a Nándi fölhívott, hogy: mi van Kicsi, megyünk? És ekkor a feleségem letérdepelt és könyörgött, hogy menjek. Mondom neki: miért? Nem hagylak itt benneteket. Azt mondta, te ávós voltál. Volt a halál, mondom, én futballista vagyok. De hát ott rimánkodott, könyörgött. Visszatelefonáltam a Nándinak, hogy megyek. Így kerültem ki 56-ban Nyugatra. Nyitva volt a határ, és mentek át gyalog az emberek. Mi négy Mercedesszel érkeztünk, a pártgarázsból hozták el őket. Azt gondoltuk, simán átjutunk, de egyszer csak azt mondja nekünk egy nemzetiszínű karszalagos pali, hogy maguk menjenek be a másik szobába. Hát itt az útlevelünk, mondja a vezetőnk. Erre a karszalagos ránk röhög, az minket nem érdekel, maguk menjenek be, mert maguk ávós csapat voltak. A játékosok között zavar keletkezett, ott voltunk vagy két óra hosszát. Mit csináljunk? Már voltak olyan hangok, hogy jöjjünk vissza, menjünk haza. Mindenki aggódott a családjáért, a hozzátartozójáért. Na, még egyszer megpróbáljuk. Erre visszamentünk a karszalagoshoz, de az már nem volt sehol. Aki a helyén ült, azt mondja, hát menjenek. Kérdeztük, hogy ki volt a karszalagos, azt mondja, tudja a nyavalya. Ekkora káosz volt. Na, kiérkeztünk. Először Bécs. Aztán London. Ott játszott az MTK. Az újságok meg az itthoni eseményekről azt írták, hogy Budapest rommá van lőve, az oroszok így szétlőtték, úgy szétlőtték. Aggódtam. Egyszer lent vagyok a bárban, megszólal a telefon, engem kérnek. Ki kérhet engem a telefonhoz? Hát a feleségem. Mondom: mi van Budapesten? Azt mondja, nem Pestről, Bécsből beszél. Akkor már megnyugodtam, nincs baj, ő kijött utánam. Na most, ott kint az MTK befejezte a túráját, a játékosok hazajöttek. Akkor engem a Honvéd elvitt egy túrára Dél-Amerikába. Hihetetlenül nagy összegeket fizettek egy mérkőzésért, óriási pénzeket.
– Mégis mennyit?
– Tízezer dollárt. Tudni kell, hogy 1956 végén, 57 elején a tízezer dollár az tíz kiló arany volt, mert egy gramm arany egy dollárt ért. Szóval elmentem Dél-Amerikába a Honvéddal. Ott játszottunk, és utána jött a nagy dilemma. Engem angol klubok kerestek, nézegettek, ajánlatot tettek...
– Le akartak szerződtetni?
– Igen. Persze. Az igazság az, hogy engem már Párizsban mindenáron meg akart szerezni a Real Madrid.

(Folytatjuk)