Extra száraz történet – Cserna-Szabó András: Az irodalom játék is
Az extra dry pezsgő az egyik, hogy is mondjam, cérnaelem a műben, vagyis olyan motívum, amelynek segítségével a novellaszerű történetek regénnyé varródnak össze. Említette korábban, hogy bőbeszédűbb volt a cím, de az ital gyártója végül megtiltotta a pontosabb megnevezést, mert úgy vélte, a könyv rossz fényt vet a nedűre. Besározhat-e egy irodalmi mű egy márkát?
Ezt a könyvet a cég nem is olvasta. Egy fülszöveg miatt nem engedélyezte címnek a márkanév használatát. Amit egyébként jogilag megtehet, mert le van védve a név. Nem akarom megfejteni a gondolatmenetüket, valószínűleg ők felépítettek egy marketingstratégiát, amelybe ez nem fért bele. Szerencsére volt egy B verzió, az „Extra dry”, a rövidebb formula, ami azért tetszett nekem, mert rímel Petri György Demi sec című versére. Itt is egy pezsgőügyi szakkifejezésről van szó: félszáraz. A költemény tulajdonképpen pár darabja az egyik kedvenc Hajnóczy-novellámnak, a Finomfőzelék feltéttel címűnek. Mindkettő egy-egy gasztronómiai fogalmat emel be címnek, és közben ugyanazt csinálja: egy Kádár-kori szerelmet (kapcsolatot) mesél el, ebből a szerelemből tágítja a képet, és mutatja meg a teljes Kádár-rendszert. Sőt, a kép még tovább tágul mindkét esetben: végül már lételméleti mezőkön járunk. Én is sok kis jelenkori szerelmet (kapcsolatot) mutatok meg, és ha sikerült a regény, akkor talán a rendszer egésze is látszik, a tabló is megmutatkozik.
„Ez egy extra száraz történet, fanyar, savanykás, nem biztos, hogy mindenkinek beveszi a gyomra” – így fejtegette a bemutatón a cím üzenetét. Ám a szövegben többször afféle gourmand-védjegyként szerepel az extra dry, az úgymond „főhős”, az otthagyott férj, a besokallt kisember nézegeti az üveget, hogy no, most végre nem akciós tömegterméket vett, mint eddig, így próbál kibújni eddigi középszerűségéből – igaz, ezt már olyan helyzetben, amikor az egész élete összeomlott, és horrorfilmbe illő csavart vett.
Igen, a pezsgőmotívum végig jelen van a könyvben, és valóban, a pezsgőről először mindenkinek a fine dining, a luxus jut eszébe. Pedig sok minden más is eszünkbe juthat még róla. Itt van például az orosz pezsgő. Az hagyján, hogy a Szovjetszkoje Igrisztoje „orosz” pezsgő az Alföldön készül (ez már önmagában is egy gyönyörű ká-európai sztori), de ugye ismerjük a szovjet pezsgő sikertörténetét is: Sztálin fejéből pattant ki a harmincas években, hogy az éhező szovjet proletárokat pezsgővel fogja jóllakatni. A Szovjetszkoje Sampanszkoje tömeggyártása 1936-ban indult, később gyakran előfordult, hogy a boltok polcairól a legalapvetőbb élelmiszerek ugyan hiányoztak, ám ez a brutálisan édes szeszes szóda mindig kapható volt, része lett a szovjet életnek. A regényben sokszor előkerül az itthon népszerű Hungaria Extra Dry márkanév – amit végül a gyártó nem engedélyezett címnek –, ez a három szó mindig is nagyon tetszett nekem így együtt, már a nyelvi eklektikussága is (latin és angol), és ha akarom, egy sajátosan fanyar, egyszerre régi és új Magyarországra utal, egy olyan vidékre, amely a dolce vitától, az édes élettől igen messze van.
A szöveg rendszeresen utal vissza Bret Easton Ellis Amerikai psychójára, amikor a karaktereket az általuk fogyasztott, viselt, használt márkák segítségével jellemzi. De nem azok vagyunk végül is, anélkül, hogy pszichopaták lennénk?
Az egészen természetes, hogy egy fogyasztói társadalomban jelentősen jellemez minket az, hogy mit fogyasztunk. Bevett karakterépítési eszköz, ha megnevezzük a márkát, amelyet a szereplő hord, vezet, eszik, olvas, hallgat. Hogy egyetlen példát mondjak, mi mást is vezethetne Annie Hall, ez a kicsit lökött, fiatal amerikai értelmiségi, ez a félhippi marihuánafogyasztó a hetvenes évek második felében, mint a Volkswagen Bogár nyitott verzióját? Vagy mi más segítségével tudná elmagyarázni Vincent a Ponyvaregényben az amerikai és a francia kultúra közti óriási különbséget, mint McDonald’s- termékekkel (pl. Big Mac vs. Le Big Mac). És amikor márkákat rendelünk egy szereplőhöz, akkor nemcsak a figura szociológiáját világítjuk meg, hanem gyakran a lelkét is. Ebben az esetben is csak azt csináljuk, amit a görögök: az ember belső tulajdonságainak külső kifejeződését ábrázoljuk.
Egyes termékek pedig már freudi módon beépültek az életünkbe, hogy szabadon idézzek a regényből: a mi mindennapi bélszínrolónkat add meg nekünk ma, de AZT a régit, a gyerekkorit, azt a közértes gyorsfagyasztottat, amelyen felnőttünk.
Én azt tapasztalom, hogy szinte mindenkinek a gyerekkori és az ifjúkori élményei maradnak élete végéig az örök élmények. A gyermekkorunk ízei után akkor is halálunk percéig vágyódunk, ha a szülői konyha olyan szegényes volt, hogy krumplin és hagymán kívül nemigen jutott be oda semmi, és ha a mama ezt a szerény kosztot még minden alkalommal oda is kozmálta. Így vagyunk a zenékkel is. Megszólal Fats Domino, és apám párás szemmel meséli, hogy gimnazistakorában éjfél után a vásárhelyi Fekete Sasban a trombitás felállt a zongorára. Jöhetnek az életedben jobbnál jobb könyvek, de azt az élményt semmi nem írja fölül, amikor először olvastad a Svejket, a Moby Dicket vagy A Mester és Margaritát. Én is kamaszkorom és fiatalságom, a nyolcvanas-kilencvenes évek metálbandáiért rajongok máig: beteszem a Metallicától a ’86-os Master of Puppetset, és gyönyörtől kéjes hangon dünnyögöm magam elé, hogy sok zseniális lemezt készítettek már azóta, de ilyet még nem. Az a metálrajongó, aki 1986-ban vagy ’96-ban született, valószínűleg nem így gondolja. Szóval valószínűleg ezt az egyszerű kis érzést próbálta megfogalmazni a maga bumfordi módján TGM is, amikor azt állította: „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”. A nyolcvanas években még fiatal volt, több „örök” olvasmányélményben volt része, mint manapság. Szerintem ez nagyjából mindenkivel így van.
Számtalan irodalmi hivatkozást véltem felfedezni, de lehet, hogy csak véltem. A már említett Amerikai psychótól Ady-verseken és Gozsdu Ultima ratióján át a Kalevaláig, sőt, az éjszakai hold képében már-már Szerb Antal Utas és holdvilágának felemelő zárójelenetére gondoltam volna, de... Milyen széles olvasóközönségnek ír az író? Feltételezi-e, hogy az olvasók ugyanazokkal az ismeretekkel rendelkeznek, mint ő, vagy bizonyos szempontból mindegy?
Tulajdonképpen mindegy. Én szeretek újraírni, vendégszövegekkel játszani, folytatni sztorikat, kiforgatni történeteket, ide-oda utalgatni, bizalmatlanul röhögni a nagy elbeszéléseken – szóval a lelkem mélyén lakik egy posztmodern bohóc (is). Az Extra dryban például folytattam az Utas és holdvilágot, a román róka Cioran-monológot ad elő Munkácsy Rőzsehordó nőjének egy erdélyi erdőben, a zsidó báróné Thomas Bernharddal beszélget, aki éppen a Régi Mestereket írja, a kínai import-exporttal foglalkozó üzletemberbe belecsap a villám a Tisza-parton, és Bergman Haláljával diskurál. Ez mind játék, mert az irodalom, a művészet játék is. Engem ez szórakoztatni szokott olvasóként. De tulajdonképpen mindegy. Mert vagy működik valami, vagy nem. Hogy mitől működik, azt viszont nem tudom megmondani. Az egyik kedvenc filmemről (A nagy Lebowski) például sok-sok évig nem tudtam, hogy az egyik kedvenc regényem (Hosszú álom) parafrázisa vagy remake-je. Már láttam ötvenszer, de mindannyiszor elsodort az élmény, nem jutottam el a filológiai elemzésig. De ezen felismerés után nem történt semmi lényeges. Előtte is működött, utána is működik. Egy húron pendülök azokkal, akik az igazi műalkotást a vöröshagymához hasonlítják: minden réteg alatt van egy újabb réteg.
Gyakran felteszik a kérdést, létezik-e úgynevezett női regény. Eddig nem merült fel bennem, de olvasva a főhősnek, ennek a „tulajdonságok nélküli”, semmiben ki- és fel nem tűnő, alapból érzelmi analfabéta, de ezen változtatni nem tudó embernek a történetét, aki végképp nem érti, miért borult fel az eddigi családi élete. Hogy a regényből idézzek: „megint egy kattant faszi, akit elhagyott a felesége”. Szóval eszembe jutott, hogy van-e olyan, hogy férfiregény, pontosabban „lúzerférfi”-regény?
Van regény a lúzer férfiról számos, talán a leghíresebb éppen Flaubert-től az Érzelmek iskolája. Ez az a regény, amelyben tulajdonképpen bohócot csinál az egész addigi francia regényből (Balzacból, Stendhalból, Dumas-ból stb.), a színes egyéniségekből szürke mellékszereplők lesznek, a világmegváltó kalandokból, hihetetlen emelkedésből és tragikus bukásokból unalmas toporgás, a szerelemből vég nélküli bénázás. A „főhős”, Moreau, a modern lúzer talán első alakja a világirodalomban, egy korai Woody Allen. Minden majdnem megtörténik vele, a szerelem, a házasság, a barátság, a politika, a karrier, a gazdagság, a hősiesség. De csak majdnem. Valójában végül semmi sem történik vele, s közben lassan eltelik az élete. A könyv éppen annyira unalmas, mint az élet. De közben zseniális és sírnivalóan mulatságos is, elég csak a párbaj- vagy a végső kuplerájjelenetbe beleolvasni, és már dőlünk a röhögéstől. A romantika után a világ tele volt „lúzer férfival”, akik nem tudták megugrani a napóleoni szintet. Most, hogy a nemi szerepek nagyjából pár évtized alatt teljesen megváltoztak, és a férfiak elvesztették régi szerepeiket, az újakat pedig még nem találták meg, megint rengeteg „lúzer férfi” kóvályog bizonytalanul és tanácstalanul a senkiföldjén. Ilyen az én főhősöm, Aladár is, aki a boldog hibernáltságából a teljes kilátástalanságra ébred.
