Cserna-Szabó András: Black Friday

Király Mátyás azon a péntek reggelen éppen úgy ébredt, ahogy egyéb péntek reggelenként szokott: borostásan (már előző reggel is elsunnyogta a borotválkozást), közepesen másnaposan (csütörtök esténként ultizott barátaival, ilyenkor elkerülhetetlen volt az alkoholfogyasztás), máris elkésve (fél nyolckor, de az üzletet már hétkor ki kellett volna nyitni), füstszagúan (kártyázás közben szivaroztak), de bizakodóan (alapvetően optimista alkat volt Mátyás).

Gyorsan fogat mosott, felöltözött, majd előkaparta nadrágja zsebéből mobilját, és felhívta Beát. Remélte, hogy Bea nem aludt el, és hétkor kinyitotta a boltot. Csak meg akarta nyugtatni Beát (ahogy szinte minden péntek délelőtt), hogy öt perc múlva ott lesz, addig tartson ki.

Mátyás és Bea együtt dolgoztak a Király Lángosban. Mátyás sütötte a lángost meg a palacsintát, Bea pedig (aki az exfelesége volt Mátyásnak, de a válás után baráti kapcsolatban maradtak) kente a fokhagymát, tejfölt, lekvárt, nutellát, és a pénzt is a nő kezelte.

De Bea nem vette fel a telefont.

Kurva élet, gondolta Mátyás, és elindult a közeli piac felé.

Tettamanti Béla rajza

A piac második emeletén működött a Király Lángos, ami Mátyás és Bea válása (2008) előtt a Matyi és Beus Étekkuckója nevet viselte. Közös megegyezéssel váltak: Beáé lett a ház, Mátyásé a lángosos. De azóta is ketten vitték a boltot, együtt dolgoztak a lángososbódéban. Mivel Mátyásé lett az üzlet tulajdonjoga, hát átnevezte, és akkortól nem azt mondta: „van egy lángososbódém a nejemmel”, hanem úgy: „van egy lángososbódém, a Király, a Bea meg besegít nekem”. A nyereséget felezték, Mátyás pedig 2008 óta egy garzonlakást bérelt a piac melletti panelben.

Mátyás már azon is felettébb csodálkozott ezen a bizonyos péntek reggelen, hogy a lift rögtön megjött, nem kellett tíz percet várni rá, mint máskor. A lépcsőházban nem volt senki. Az utcán annyira rohant (félt, hogy Bea lecseszi a késés miatt, minden péntek reggel lecseszte, mintha még mindig a felesége volna), hogy fel sem tűnt neki: a járdán itt-ott emberek hevernek, és az autók (néhány mentő és taxi) keresztben állnak az úton.

A piac zárva volt. Mindhárom kapuját vasroló takarta. Mátyás ugyan optimista alkat volt, de némileg lassú felfogású. Óráknak kellett eltelnie (és ezen órák alatt Mátyás bejárta az egész környéket), hogy rájöjjön: az éjjel megtörtént a világvége: mindenki meghalt, egyedül ő nem.

Hónapokig nem tudta, mitévő legyen.

Elment Kecskemétre a szüleihez. Apját és anyját a franciaágyukban találta, alvás közben érte őket a világvége, mint a legtöbb embert, hiszen valamikor hajnali három és négy óra között sújthatott le az Isten haragja – amikor a legtöbben éppen aludtak. Eltemette szüleit a kertben, még sírfát is faragott nekik.

Elment Beához is, az egykori közös házukba, de ott egészen más látvány fogadta. Exfelesége széttárt combokkal hanyatt feküdt az ágyon, fején szőke, copfos paróka, piros kendő, kezei az ágyhoz bilincselve, és egy meztelen férfi feküdt rajta, aki farkasmaszkot viselt. Hirtelen belényilallt Mátyás lelkébe a féltékenység fájdalma, hiszen Bea mindig azt mondta, nincs neki senkije. Erre hajnalban Piroskaként fogadja a farkast, aki a bilincset sem hagyta otthon. Micsoda hazug szuka – morgott a férfi. Annyira fájt ez az árulás Mátyásnak, hogy Beát nem temette el, ott hagyta az ágyban, még a bilincset sem vette le kezéről.

Eleinte rettegett attól, micsoda bűz lesz, ha ez a több milliárd ember egyszerre kezd el rohadni (hogy most az állatokról ne is beszéljünk, mert hiszen minden élőlény meghalt a Földön). De teltek a napok, és senki nem bomlott. A hullák csak némán hevertek mindenhol: utcán, ágyban, kocsiülésben, éjjel-nappali boltban, villamoson, mintha csak aludnának, és senki nem rohadt. Ezt Mátyás csak azzal tudta magyarázni, hogy megállt az idő, s ha nincs idő, akkor rothadás sincsen, sőt semmi nincs. Csak ő.

Hogy ő hogyan élte túl a végső pillanatot, nem értette. Talán még a legtökéletesebb terv legtökéletesebb végrehajtásában is lehet egy egészen minimális hibaszázalék, gondolta. És ő maga ez a hibaszázalék. Sokáig reménykedett, hogy talán mégis van még valaki, aki túlélte a világvégét, de nem volt. Sehol senki.

Mikor Mátyás túltette magát a sokkon, szülei, barátai és Bea elvesztésén, hirtelen elkezdte élvezni a világvégét. Nem volt unalmas, hiszen egy csomó olyan helyre bejutott, ahová eddig soha. Ingyen kölcsönzött DVD-ket a videotékából, olyan autót hozott el a szalonból, amilyet csak akart, hetekig az Operaházban, a Four Seasons Hotelben, a Sándor-palotában lakott, és bement a Parlamentbe is, végigjárta a termeket és szobákat, beült a házelnök székébe, sőt napokig azt játszotta, hogy ő a miniszterelnök: az ország első emberének asztalánál ült és folyton telefonált: vegyétek meg azt a tévét, húzzatok fel még egy stadiont!

Később, mikor már minden gyerekes mókába beleunt, utazgatni kezdett. Előbb autóval (tele voltak a benzinkutak, ingyen tankolt), aztán egy tankönyvből megtanult repülőt vezetni. Párszor ugyan majdnem lezuhant, de aztán mindig sikerült a kényszerleszállás. Bejárta Európát és ­Ázsiát, Amerikát és Afrikát.

Egyszer rádöbbent, fogalma sincs, mennyi idő telt el a világvége óta. Hány éves lehet ő most tulajdonképpen? Negyvennyolc volt, amikor mindenki meghalt. De ha nem számolja helyette az éveket senki, neki kell nyilvántartani az idő múlását. Húzta volna a strigulákat: egy nap, egy hónap, egy év (mint a börtönlakók a cella falára), de az idő nem múlt, megállt, ő pedig nem öregedett: éppen olyan borostás, közepesen másnapos, füstszagú és bizakodó volt, mint azon a péntek reggelen, amikor egyedül kelt fel a világon.

Éppen Tanzániában volt, a Viktória-tavat csodálta. Arra gondolt, holnap (vagy holnapután, ha lett volna értelmük ezeknek a szavaknak) átruccan terepjáróval Ugandába. Szeretett volna megnézni néhány halott hegyi gorillát, csimpánzt, csuklyás cerkófot, erdei elefántot, szürke nyakú koronásdarut és ugandai kobot. Aztán mégsem ment Ugandába. Hazament Budapestre, a régi házukba. Megkereste a farkas nadrágzsebében a kulcsot, és kinyitotta Bea bilincsét. Ásott a kertben egy gödröt, és eltemette Beát. Hogy miért, azt ő sem értette pontosan. Ha nem bomlik a hulla, minek eltemetni? Talán hogy ne legyen szem előtt?

Végül a garázsba ment, és egy kötelet erősített a plafonon a fémhorogra (régen ezen lógott a bokszzsákja). Hokedlire állt, a kötél hurkos végét nyakára kötötte. Arra gondolt, róla aztán senki nem gondolta volna, hogy egyszer kötéllel a nyakában imbolyog majd egy hokedlin. Ő mindig is híres volt az optimizmusáról.

Kirúgta a lába alól a hokedlit. Kicsit fulladozott, a végtagjai megmerevedtek, a széklete távozott – de nem halt meg. Ha nincs idő, nincs halál se, gondolta. Logikus. De hogy a faszba fogok lejönni innét? – kérdezte magától. Már majdnem kétségbeesett, amikor legendásan optimista életszemlélete megint győzedelmeskedett. Nyugodj meg, Matyi, van időd kitalálni, nem kerget a tatár, gondolta, és megpihent egy kicsikét.