Cinkelt lapok

Répássy Róbert államtitkár azzal indokolja az új bírói hivatal felállításának kormányzati szándékát, hogy gyorsítani kívánják az ítélkezés menetét, és ehhez át kell szervezni a nehézkes adminisztrációt. Baka András, a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke azonban nemcsak a parlament plénumán, hanem a tágabb nyilvánosság előtt is kimondta, hogy az igazi cél a bírói önigazgatás autonómiájának felszámolása. Még az állampárt uralmának éveiben is elképzelhetetlen volt egy olyan egyszemélyi hatalomkoncentráció, amilyet a kormánypárti frakció – kétharmados fölényével – most készül megszavazni. A létrehozandó, úgynevezett bírói hivatal kilenc évre kinevezett vezetője ugyanis nemcsak az OÉT minden jogkörét megkapja majd, de hatáskörében egyedül nevezheti ki, illetve léptetheti elő a bírákat, és döntései felett semmiféle kontroll nem lenne. Erre az abszurd szisztémára a világ egyetlen jogállamában sincs példa.

Hoffmann Rózsa közoktatási államtitkár csúnyán lelepleződött, amikor előkerült az a minisztériumi hatástanulmány, amelynek létezését egy sajtókonferencián oly vehemensen tagadta. Az anyag hatszáz iskola bezárását és nyolcezer pedagógus elbocsátását vetíti előre. Hoffmann, akinek szignója ott van a dokumentumon, meg sem próbálta mentegetni magát, bocsánatot nem kért; arról meg persze szó sem esett, hogy egy ekkora horderejű nyilvános hazugság után legalábbis illene felajánlania a lemondását.

Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter nem adott magyarázatot arra, miért szerepel a jövő évi büdzsétervezet angol nyelvű tájékoztatójában 1400 milliárdos megtakarítás a magyarul kommunikált, „mindössze” 1000 milliárddal szemben. A külföldnek szóló dokumentum már lényegében egy újabb megszorító csomagra vall, miközben Matolcsy az európai fronton aratott gazdasági küzdelmeinkről folyamatosan győzelmi jelentéseket tesz közzé.

Kerényi Imre freskóügyi kormánymegbízott tájékoztatta a közvéleményt, miként halad a nagy plánum, amelynek keretében – mintegy az új alkotmány illusztrációjaként – az újabb kori magyar történelem kiemelkedő jelentőségű eseményeit és/vagy korszakait festeti meg jeles alkotókkal. Az első világháború, a holokauszt meg a Kádár-rendszer ábrázolata mellett ott találjuk majd a 2006-os utcai zavargások során alkalmazott rendőri „lovasroham” képi visszatükrözését is, mert Kerényi szerint valójában akkor született meg a kétharmados Fidesz-győzelem, nem pedig a négy évvel későbbi választásokon. Hát így készül utólag a kurzustörténelem. Így kerül egy súlycsoportba egy világháború meg egy politikától szított utcai randalírozás rendőri megfékezése.

Kövér László, az Országgyűlés elnöke – úgymond – történelemórát (?) tartott egy hódmezővásárhelyi gimnáziumban. A rendhagyó alkalmat arra használta fel, hogy – ki tudja, hányadszor – legyalázza pártjának, a kormányzó Fidesznek a politikai ellenfeleit. Ezt normális demokráciában természetesen nem tehetné meg, hiszen házelnöki minőségében az ilyen és ehhez hasonló akcióktól tartózkodnia kellene – kivált egy iskolában. Kövér azonban nem tartja magára nézve kötelezőnek a plurális parlamenti rendszer elemi szabályait, ellenben minden aggály nélkül arról értekezik, hogy a Fidesz-kormányzás az ország utolsó esélye.

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház kormánybiztosa kirúgta Győriványi Ráth György karmestert, a dalszínház volt fő-zeneigazgatóját, amiért egy újságcikkben – úgymond – rontotta az intézmény hitelét. Győriványi tudniillik azt állította, hogy a kormánybiztos által perelni kívánt Christoph von Dohnányinak – aki tiltakozásul a Dörner–Csurka-páros új színházi kinevezése ellen lemondta itteni fellépéseit – nem is volt szerződése. Majd hozzátette, hogy az egyébként már felkért és a műsorfüzetben meghirdetett művészek szerepléseit anyagi fedezet híján mostanában épp maga az operaház mondja le. A kormánybiztos cáfolja, hogy Dohnányinak ne volna aláírt kontraktusa; de arra az állításra érdemben nem reflektál, miszerint az operaház nem képes honorálni a betervezett vendégművészeket. Ez nem véletlen: máig bizonytalan, milyen finanszírozással működhet jövőre. Az utóbbi egy esztendőben felső vezetőinek sorát váltották le, miközben egymilliárdot elvontak a költségvetéséből. Az Állami Operaház a kulturális tárca tehetetlensége miatt mára tehát valóban hitelét vesztette, műsorterve enyhén szólva is ingatag.

A fentebb sorolt események kivétel nélkül a múlt hét termékei. Jellegüket, akár jelentőségüket tekintve is meglehetősen különbözőek, de egyként szorosan kötődnek a kormányzati munkához, és igen erősen karakterizálják a kormánypárt politikai természetét. Valamennyi esetben tetten érhető a nyilvánvaló és szemérmetlen hazugság. A politikusi viselkedésnek az a mértéket nem ismerő hamissága, amit a testületi cinizmus, a hatalmi pozíció diktálta, szégyenérzet nélküli gátlástalanság irányít.

Mire számíthat az ország, amelynek uralkodó elitje egyetlen hét leforgása alatt ilyen sorozatban adja tanújelét annak, hogy cinkelt lapokkal játszik?