Cézanne, tárulj!
Meg kell ezt még nézni majd egyszer nyugodtan, ráérősen, szemlélődve, motívumok után kutatva, amikor lemegy ez a kezdeti tömeg (amelynek jelenlétét, másfelől, csak üdvözölni tudjuk), amikor odaférünk majd a magyarázó táblákhoz is, és a képeket is addig nézzük, amíg kedvünk tartja.
Most, elsőre örüljünk annak, hogy van – tényleg korszakos jelentőségű tárlat, s bár a kivitelezésen látszik, hogy eredetileg tágasabb terekbe szánták (nyilván ez lett volna a megújult múzeum bemutatkozása), a keresztfalak kicsit megnehezítik a tájékozódást, ez minden, amit kritikaként fölróhatunk a tárlatnak. (És erről sem a rendezők tehetnek.)
Viszont Geskó Juditnak és a Szépművészeti csapatának sikerült egy egészen új koncepciót felépíteni a gazdag anyag felvonultatásával: ha jól értem, nem foglalnak állást abban a vitában, vajon Cézanne inkább a múlt (általában a képzőművészeti múlt a reneszánsztól – sőt, az ókortól – napjaiig, beleértve az impresszionizmust is) lezárása vagy az igazi modernitás nyitánya volna. Hanem csak egymás mellé helyezik a fellelhető műalkotásokat, érvekként. Azokat a műveket, amelyek erre a különös pályájú művészre hatottak, és azokat, amelyekre ő hatott. De a döntést nekünk, a nézőknek kell meghoznunk: gyanítom, ahány néző, annyiféle döntés. (Sőt, sőt, ahány nézés – lehet, hogy az én véleményem is változni fog a következő látogatás alkalmából.) (Na, ez egy kicsit Umberto Eco-sra sikeredett, de nem baj.)
Akárhogy is, ez a tematikusan körkörös séta (amely persze ad azért egy teljes pályaképet is) kiszabadítja Cézanne-t a „korszakos csendéletfestő” skatulyájából (emlékszem, vagy egy évtizede volt Bécsben egy széleskörő Cézanne-kiállítás, ahány alma volt az életműben, az ott mind felvonult), és a pontok helyére bátran és invenciózusan kitette a kérdőjeleket.
Nincs az a megnyitó beszéd, amely kedvünket szeghetné.
