Cannes – filmek nélkül

Nem akarnék most moziról beszélni, hiszen tettem ezt már eleget az alatt a harminc év alatt, amíg a fesztiválon szolgáltam.

A rádió kiküldött munkatársaként 1981–1993 között naponta tehettem közhírré az eseményeket, utólagos becslésem szerint a tizenhárom év alatt olyan hetven-nyolcvan alkalommal, laptudósítóként 1993 és 2010 között vagy negyven-ötven ízben. Ami elmondható volt, azt elmondtam az összesen száznál is több jelentkezésben.

Sosem volt egyszerű. A fesztiválpalotát reggel nyolckor nyitották, akkor tudtam felcsörtetni a legfelső emeleten lévő rádióstúdióba, ahol már biztatóan szólt a szöveg a hangszóróból franciául, angolul, németül és oroszul: „Ez a Magyar Rádió telefonvonala...” (Merthogy volt arra példa, hogy elkötötték a kábelt, ennek megelőzése érdekében így minden bérelt vonalat megjelölt a gazda hangja.) Hosszúnak tűnő hallózás után beleszólt valaki: „Én a posta vagyok, adom önnek a rádió kapcsolótermét.” S aztán tényleg, egy technikus kollégával összeköszönhettünk, s ő leadott vagy egy stúdióba, vagy egy magnóhelyiségbe, ahol a „forog” szóra (már tudniillik a magnószalag) kezdhettem szaporán a tudósítást. Sietnem kellett, hiszen nyolc harminckor kezdődött az első sajtóvetítés, és amit elszalasztott az ember, máshol már aligha láthatta. A nézőtér azonban a palota kinyitása után csakhamar megtelt. Csupán barátaim segítségében bízhattam: így foglalt nekem helyet halált megvető bátorsággal és hűséggel éveken át Létai Vera, korábban Bernáth Laci vagy Köröspataki Kiss Sándor.

Az a kérdés: lehet-e Cannes-ról szólni – filmek nélkül? Érdemes-e Hamletról Yorick koponyája nélkül, Rómeó és Júliáról Verona nélkül, Learről a lányai nélkül beszélni? De hát csak ennyi lenne-e Shakespeare? Egy koponya, egy város és három lány? Cannes is több egy (akármilyen híres) filmfesztiválnál. Már a hasonló műfajokban is nagy a kínálat: könnyűzenei fesztivál, reklámfilmek mustrája, vízisportok versenye, és még a jó isten tudja, miben s mit ünnepel folyton ez a kirakatváros.

Nem így indult. Nem ennek.

1834-ben bizonyos Lord Brougham lordkancellárt a kolerajárvány miatt nem engedték át a piemonti határon, ezért egy grasse-i hegyi üdüléssel vigasztalódott volna, de ráesteledvén, odáig sem jutott el. Megszállt az első halásztelepülésen. Ez volt Cannes. Reggel látta, milyen szép itt, hát nem is bánkódott a cserék miatt, hanem hamarost villát építtetett, s az ő nyomában az angolok – a köd, az eső, a szél és a hideg elől menekülve – igencsak ideszoktak. (Meg a szomszédos Nizzába, hol máig őrzi emléküket a Proménade des Anglais.) A hálás utókor szép szobrot emelt „felfedezőjének”. A bronzlord a tengerparton egy medence tükrében nézegetheti magát elégedetten. (Lám, mire jutottunk!)

Az 1880-as években még mindig valami naiv báj öntötte el a puszta partot, nyoma sincs a nyüzsgésnek, híre-pora sem a Croisette világhírének, noha ennek a „keresztutacskának” az első háza már 1858-ban felépült. (A festményen nem látható.) Ami igen, az a régi várhegy, rajta az erődítmény, a Suquet-nek nevezett legrégebbi negyede, magja Cannes-nak.

A 20. század közepén aztán betört a turizmus, a biznisz, a művészet és a globalizmus a hajdanvolt halászfaluba. A filmfesztiválok idején a hetvenezres városkára a törzslakosság háromszorosa-négyszerese zúdult. Ilyenkor bízvást lehetett arra számítani, hogy a világ figyelme idefordul. Az ünnepi áhítatok szüneteibe belefért egy-egy vaskosabb megmozdulás is, mint például ez, amelynek viharos-füstös képét annak idején tapintatból sem publikáltam. (Szemérmes döntésemet megkönnyítette, hogy a rádióban ez a „képmutatás” körülményes is lett volna...) A nyolcvanas évek egyetemistatüntetéseinek egyik fordulójában a diákok a rendőrség előtt gyújtották meg az autógumikat, és így az azúrpart e tájt csakhamar lefeketedett.

A yachtkikötő is zsúfolt ilyenkor. Madeiráról, Gibraltárból, Panamából, Hamburgból, Athénből, a Guernsey-szigetekről, Casablancából jönnek a minden luxussal felszerelt magánhajók, gazdagokkal, tengerészekkel és biztonsági emberekkel a fedélzeten. A kikötőgrófok bárkái között még véletlenül sincs magyar zászlós. A látnivalók egzotikusak és nemzetköziek egyszerre: egy tengertelen ország szájtáti polgárát (engem) mindenesetre lenyűgöztek.

A franciák nem tagadják meg magukat: a tengerparti naturalizmusba csak belecsempészik a művészetet: acélrudakból hajlított stilizált halak lebegnek szép ívben a vizek felett – tökéletes kompozícióban.

Akad fémből más néznivaló is. Például az a groteszk, kerekasztal köré való széksor, amelyben minden résztvevő háttal ülhet az összes többinek. Hogy ezt valamiféle magyar nemzeti kerekasztal modelljének, illusztrációjának szánták-e, vagy ennél elvontabb a szerkezet iróniája, nem tudom. Én mindenesetre ráismerni véltem... Hisz így éltünk sokszor.

Ebben az égszínkék városban mégis valahogy folyton vasakba ütközünk. Itt őrizték a Sainte-Marguerite-szigeten a Vasálarcost (már ha Voltaire igazat írt róla), „kinevezett” háza a Suquet alján is megtalálható, a kapubejárat fölött vasálarc, a kapun vasszegek meredeznek, s mindez eléggé borzasztó látvány ahhoz, hogy elgondolkodjunk a történelemnek e máig azonosítatlan, titokzatos figuráján, aki XIV. Lajos kortársaként élt, ha élt, s valószínűleg nem vasálarcot, csak fekete bársony maszkot viselt. Igaz, azzal a paranccsal súlyosbítva: ha a rab valaha levenné ezt az arcáról, nyomban megölendő. (Vajon ki lehetett, akinek a vonásaitól ennyire félt a hatalom?)

Bizton állíthatjuk, hogy Cannes, amióta ilyen híres lett, és gazdag, a nagy illúziók városává vált. Ahol lelkes mániák kergetik a laza depressziókat, ahol minden mozog, peregnek a percek és a képek, a kirakat folyton-folyvást tündököl, világhír kopogtat minden küszöbön, sztárokról, hősökről és halandókról szól a mese a palotában és a plázs alkalmi vetítésein. Ahol minden némiképp „vetítve” van, azaz lehetetlen karrierek, szerelmek, sorsok kerülnek látótávolságba, megérintve nézőt, bámészkodót egyaránt.

A sajtóvetítések kezdetén („Hölgyeim és uraim! Szíveskedjenek helyüket elfoglalni. Az előadás kezdődik.”) a szignálban a kéklő tenger alatti lépcsősoron indul felfelé a kamera, együtt emelkedünk, csobbanunk vele, majd meghaladva a víz szintjét, a grádicsok már a csillagok felé fordulnak: minden lehetséges. Az álmok valóra válnak.

S ha nem, ha mégsem, micsoda tragédiákat lehet ebből is filmre írni!

A perspektíva végtelen. Ez a rövid út föld és ég között, vízben és levegőben maga is egyike a nagy illúzióknak, amelyek képpé formálva köszöntek vissza a palota homlokzatán.

Kár lenne tagadni, hogy a fesztiválvárosban érzékelhetően van jelen a terpeszkedő gazdagság, a bizarr kihívások látványa a Rue d’Antibes kirakataiban. Ugyanakkor végig e luxusparton a valamikori „Keresztutacska” minden reggel feltámad frissen: ragyogóra tisztogatják a kirakatokat, fellocsolják az aszfaltot, átmossák és felgereblyézik (!) a parti homokot, s nemcsak a nagyszállók exkluzív fürdőterületei előtt, hanem az ingyenes strandokon is, amelyekből a drága és zsúfolt város kellős közepén is legalább kettő van. (Szemben némely balatoni községek mohó harácsával, ahol egyáltalán nincs szabad strand. Ha vizet akarsz látni, netán egyet csobbanni: fizess! Úgy látszik, az individuálisnak mondott franciákban több a szociális érzés, mint némely itthonvalókban.)

De – mert ahogy nincs magyar glóbusz, úgy nincs külön francia sem – e tájt is megleljük a hősi halottak szokásos emlékművét, csak itt nem az van rávésve, hogy Doberdó, Piave, hanem az, hogy Indokína, Észak-Afrika...

A golyó mindenhol hasonló sebet üt.