Call of Duty: Ghosts
Képzeljük el, mi lenne, ha halálfejes szellem-kommandósoknak és egy derék farkaskutyának kellene az USA-t megmentenie egy agresszív dél-amerikai katonai szervezet pusztításától? Az évente megjelenő belső nézetes akciójáték: a Call of Duty sorozat fejlesztői elképzelték. A rendkívül látványos, akciójelenetektől és történetbeli kliséktől hemzsegő Ghosts teljes élvezetéhez pattogatott kukorica és kóla fogyasztása erősen ajánlott.
| Évente szinte óraműpontossággal jelenik meg a Call of Duty sorozat minden egyes része, így nem érte hatalmas meglepetésként a játékos világot, amikor bejelentették a novemberre várt Ghosts-ot. Míg az előző két rész, a Black Ops I-II a hatvanas, hetvenes éveket is feldolgozta, addig a Ghosts teljes egészében modern időszakban játszódik, különálló történettel, két vadonatúj főszereplővel. Ami nem változott, az a Call of Duty játékmenete, amely a megszokott „rail shooter” stílust követ, vidámparki attrakcióhoz hasonló „csőpályákkal”, erősen szkriptelt játékbeli eseményekkel. Michael Bay játéka vagyok Míg a Black Ops I zseniális igazi „mindfuck” fordulatokkal teli története, és a Black Ops II szintén korrekt, a múltban és a jövőben ügyesen ide-oda ugráló sztorija nagyszerű körítései voltak a megszokott elemeket felvonultató játékmenetnek, addig a Ghosts unalmas főszereplői és kliséktől hemzsegő meséje nem sokat tesz hozzá az egyébként amúgy még mindig élvezetes, pörgős játékmenethez. Adva vagyon két derék ifjú testvér, David „Hesh” Walker és Logan Walker, mi pedig a szótlan és sótlan fiatalabbikat, Logant irányítjuk. A két fivér, sőt, a tisztességben megőszült apa, Elias Walker is mind katonák, méghozzá az elit kommandós fajtából. Igazi hazafiak: az atya a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül küldi saját fiait a halálba, vagy legalábbis olyan küldetésekbe, amelyekből nagy eséllyel nem jönnek vissza. Hát ilyenek a hazafias katonaapák, ugye... Jók, rosszak, szellemek A Black Ops vagány, kissé őrült, az alkoholt nem megvető, kegyelmet nem ismerő kommandósai után ezek a papírmasé figurákhoz hasonló és Michael Bay filmjeit idéző főszereplők sajnos nem könnyítik meg a játékba való beleélést, ahogy a hevenyészetten felvázolt alapkonfliktus sem, mely alapján az amerikai hadsereg, illetve egy speciális, titkos egysége, a „Szellemek” szállnak szembe a dél-amerikai olajtermelő országokat egyesítő Federációval. Hogy a Federációnak igazából miért jó, hogy a Közép-Amerikát, a Karib-tengeri övezetet, majd az USA-t megtámadja, azt jótékony homály fedi, legalábbis számomra jótékony, mert egy idő után amúgy is teljesen hidegen hagyott az egész sztori. Van még egy főgonoszunk is: ő Gabriel Rorke, egykoron a „Szellem” kommandósok vezetője. Miután elfogták és agymosást hajtottak végre rajta, elárulta saját társait és most már a Federációnak dolgozik. Rorke és a kommandós papa, Elias Walker esküdt ellenségek, így nem meglepő, hogy Elias fiával, Rorke-kkal Logan szerepében mi is sokszor összeakasztjuk a bajuszt. Interaktív akciófilm Ahogy a sztori nagyjából a Michael Bay-es „magasságokat” éri el, addig a játékmenet is az akciófilmjeiről ismert rendező munkáját idézi. Miközben az agresszív federációs osztagok tömegeit kell hidegre tennünk, addig megfordulunk a világűrben egy pusztuló űrállomás névtelen űrhajósaként, egy megtámadt, süllyedő óriási hadihajó fedélzetén, pokoli harci események közepette, egy másik küldetésben pedig – búvárruhát öltve magunkra – még az óceán fenekén is úszkálni fogunk, óvatosan kerülgetve a vérszomjas cápákat és lehetőleg csendben elintézve az ellenséges kommandósokat. Szóval változatosságban most sincs hiány, de sajnos ront az összképen, hogy az ellenfeleink MI-je a legtöbbször elég gyatra, talán érdemesebb lett volna ezen dolgozni, nem az agyonreklámozott tengeri halacskák mesterséges intelligenciáján, akik – most tessék kapaszkodni! – „elúsznak előlünk, ha közel érünk hozzájuk!” (Az Activision ugyanis képes volt ezzel előrukkolni a reklámvideókban...) Külön érdekessége még a játéknak, hogy pár küldetés erejéig „TDS” („third dog shooter”) módban is irányíthatjuk Riley-t, a derék németjuhász kutyát, akire még Kántor is büszke lenne, olyan mesterien tudjuk a szerepében egymás után elintézni az ellenséges kommandósokat. Szellemkutya Egy biztos, a CoD készítői biztos ismerték azt a köztudott hollywoodi mondást, hogy a biztos kasszasikerhez gyerek, vagy kutya kell, az Infinity Ward pedig az ebet választotta. Hála a teremtőnek a kutyás küldetésből csak kevés volt, mert nálam alaposan kiverte a biztosítékot, hogy a derék eb olyan lazán lopakodta és gyilkolta végig magát a pályákon, hogy még Sam Fisher is elbújhatna mellette. (De mégsem tudna elbújni, mert Riley megtalálná, haha!) Másik anomália, hogy Riley-t kb. a golyó sem fogja, ha rámutatunk egy ellenségre, akkor a delikvens akárhol is legyen, és akárhány társa veszi körül, a négylábú szuperkatona már el is harapta a célpont torkát. A wonderdogot leszámítva azért el kell ismernem, hogy a játék rendkívül látványos, helyenként kalandfilmszerű, máshol már-már apokaliptikus küldetései, a tömérdek hajmeresztő akciórész, és profin kidolgozott „jelenet” maximumra tolt grafikán igencsak felpörgeti az adrenalin-szintünket, és olyan érzésünk van, mintha egy hollywoodi, nagy költségvetésű akciófilm hősei lennénk, ami azért egy HD tévén tényleg nagy élmény, feltéve, ha egy igen erős PC-n tolja az ember. „CODálatos” grafika? A maximális vizuális élvezethez ugyanis egy minimum 2GB-tal ellátott csúcs videokártya kell. Sajnos az 1GB-os NVidia GTX 560 OC grafikus kártyámon már csak „normal” szintre tudtam állítani a textura felbontást, viszont a többit igyekeztem a lehető legmagasabb fokozatra tolni, és úgy azért még így is mutatós volt a játék, különösen olyan részeknél, mint például az űrhajós, vagy a tengeralatti pályák. Egy erősebb PC-n, négymagos processzorral és 2GB-os videokártyával felvértezve, mindent maxra tolva akárki akármit is mond, a Call of Duty: Ghosts grafikája nagyon ott van a szeren, hiába régi a motor. Nagyon szépen kihasználja a játék például az NVidia kártyák különböző effektjeit, ezen a téren is elégedett voltam. Egy „kicsit” más a helyzet a (most már réginek számító) konzolokon: Xbox 360-on és főleg PS3-on sajnos látszik, hogy a fejlesztők nem nagyon erőltették meg magukat, a Ghosts helyenként alulmúlja konzolon még a 2010-es Black Ops I-et is. Szellemképes Hogy a Call of Duty: Ghosts alapjaiban nem fogja megrengetni a játékvilágot, az enyhe kifejezés. A multiplayer mód nagyjából olyan, mint az előző részekben, bár a térképek nagyobbak, ez sok CoD multis arcot viszont internetes fórumok tanúsága szerint inkább irritált, mint örültek volna neki. A szingli hadjáratot hardcore játékosok négy óra alatt lenyomják, legfeljebb a pályák közötti borzasztóan lassú töltögetés (gyengébb gépeken) növeli ezt az időt. A játék hibái ellenére egy bika PC-n és HD tévén tényleg élvezetes, látványos, igazi hollywoodi mozis élményünk van, csak az a popcorn és kóla legyen ott a kezünk ügyében a hosszú töltögetések közben... |
| – A szokásos Call of Duty akció és látványelemek most is a helyükön vannak – Egy-két nagyon ütős pálya: űrhajós és tenger alatti részek – Erős PC-n, mindent a maximumra tolva látványos grafika | – Klisé és giccshegyek a sztoriban, unalmas főszereplők – PS3/Xbox 360 konzolokon kissé elavult grafika – A 4-5 óra játékidő elég karcsú – Minden évben ugyanaz a rókabőr – Hosszú pályák közötti töltögetések |
| Herpai Gergely (BadSector) |
