Bűnök és bűnhődések

– Említette: amikor a színmű alapjául szolgáló hangjáték született, még személyesen is erősen foglalkoztatta egy fiatalabb nő és egy idősödő férfi kapcsolatának minden szövevénye. Akkor a hatvanas évei derekán járt. Nekem addig másfél évtized van hátra. Vonatkozó bonyodalmaktól aggódva vagy édes szenvedélyek érkezésében bízva várjam a jövőt?

– Habitus kérdése. Annyi biztos: komoly felelősség abban a korban is lekötni valakit. Ugyanakkor nagy öröm, hogy az ember még képes érdeklődést kiváltani. De azért engem a hangjáték megírásában Dosztojevszkij inspirált leginkább. Valamivel korábban adaptáltam színre a Félkegyelműt és a Bűn és bűnhődést. Az író életével is sokat foglalkoztam. Megragadott a viszonya Polina Szuszlovával. Ez a törekvő kékharisnya ráakaszkodott: húszévesen szólította meg az évtizedekkel idősebb írót. Dosztojevszkij épp válságban volt, felesége haldokolt, szorongatta a kiadója – jólesett neki ez a szenvedélyes szerelem. Szépen is indult, aztán kölcsönös megaláztatásokba, szadomazochisztikus helyzetekbe fordult. Dosztojevszkijből előtört szexuális agressziója, Polinából meg a hisztériára való hajlam. Közben az egész viszonyt mindkét részről áthatotta a fel-feltörő bűntudat.

– Mi ragadta meg leginkább az érzelmi grand guignolban?

– Például az, hogy Dosztojevszkij, ez a nagy szellem miként szenvedi meg mindazt, amit a benne tomboló állati ösztönök kiváltanak. Az érdekelt, hogyan téríthető el az ember az intellektuális szintről.

– Ha a szexuális késztetést behelyettesítjük bármiféle bírvággyal – hatalom, pénz utáni sóvárgás –, akkor közéleti tanulságok is lehetnének. Napi szintű tapasztalat.

– Dosztojevszkij esetében hatalomvágyról nem beszélhetünk. Bár politikailag sok minden forrongott benne, az is a szenvedélyeihez tartozott. Radikalizmusából higgadva Oroszország krisztusi megváltásában reménykedett az ortodox egyház közvetítésével. Öregkorára már az egész világot megváltó krisztiánus gondolkodás jellemezte. Ez azonban nincs közvetlen összefüggésben jelenünk közéletével. Más kérdés, ki milyen tanulságot von le saját késztetései okán az ábrázolt figurák karaktereiből, viszonyaiból. De én tanmesét sosem írtam.

– Annyi biztos, darabja kapcsán is megfogalmazódik a kérdés: képes-e pusztán morális megfontolásból ellentartani az ember a földközeli csábításoknak?

– Nagyon nehezen. Az önfegyelem elsősorban szocializáció és intelligencia függvénye. Ezeket a gátakat leginkább a szerelem képes kikapcsolni; az ígéri a legbiztosabb beteljesülést, ezért talán még a pénz- vagy hataloméhségnél is nagyobb morális konfliktusokba kergethetnek a szerelmi vágyak.

– Hacsak nem igazítják át egy adott társadalom szerkezetét úgy, hogy abban sima útjuk van az amorális figuráknak. Abban az esetben még Dosztojevszkijnek a Bűn és bűnhődésben megfogalmazott alaptétele is érvényét veszíti. Vagyis az, hogy minden bűnöst utolér az elkerülhetetlen büntetés. Vagy ez így utópisztikus?

– Dosztojevszkij említett igazsága összecseng a Biblia igazságával. A bűn azért von minden esetben büntetést maga után, mert az ember maga nem bírja elviselni saját bűnének tudatát. A Bűn és bűnhődés persze a maga idejében eleve erősebb erkölcsi tanulsággal szolgált, mint manapság. Egyrészt mert az abban ábrázolt bűncselekménytípus már nem ritkaság. Ömlik az információ hasonlókról, rémesebbekről. De hogy a közéletre vonatkozó utalásait se kerüljem meg: amit az átformált társadalmi struktúrákról állít, az nem képzelgés. Mégsem hiszem, hogy bármely korszakban élhet olyan politikus, aki jól érezné magát a bőrében, ha a lelkét a közösség ellen elkövetett bűnök terhe nyomja.

– Lehet, hogy ön az utópisztikus.

– Nem feltétlenül. Van egy régi szatírám: Sztálin titkos naplója. Arról szól, miként hajtja bele Sztálint a hatalmi téboly a skizofréniába, hogyan kezd mindenre gyanakodni, és a végén már azt sem hiszi el, hogy ő azonos önmagával. Ez is bűnhődés. A hatalom veszélyes a morálra. Az ember gyorsan szembekerülhet önmagával. Ismerünk a mi világunkból is ilyen politikusi példákat. Bár manapság kisebb kaliberű diktátorok jönnek mifelénk a világra.

– Csakhogy az érzeteink a jelenből fakadnak. Két éve, előző interjúnk idején arról beszélt: álmatlan éjszakái vannak, mert hezitál, kilépjen-e morális okokból a Magyar Művészeti Akadémiából. Hiszen az intézmény elődjének ön volt egyik alapítója, színházi szekciójának vezetője. Csak aztán a főként konzervatív világnézetű tagokból álló szervezetet a jelen hatalma intézményesítette. Tagjait lényegében megvásárolva működtette tovább az akadémiát, saját dicsőségére. Utóbb ön kilépett az MMA-ból, amelynek azért több barátja, szellemi partnere is tagja maradt. Jobban alszik azóta?

– Feltétlenül. Nem mondom, hogy nem hiányzik a dotáció, de akkor úgy éreztem: nem éri meg. Megnyugodtam, jól érzem magam. Barátságaim is megmaradtak. Az ember ráadásul bele is öregszik az életbe. Már nem izgatják hiúságok, tagságok, rendek, rangok. Túl a nyolcvanon egyebeken gondolkodik el.

– A politika világából vannak barátai?

– Nincsenek. Mindig tartottam az egy-két lépés távolságot. Talán még Aczél elvtárssal volt valamiféle kapcsolatom. A Nemzeti Színházban voltam dramaturg, amikor egy este elkísérte a Kádár-családot egy előadásra – akkoriban éppen Az életem Zsóka című darabom ment –, és a szünetben felkért: írjak egy darabot a felszabadulás ikszedik évfordulójára. Mondtam, én arra nem tudok. Noszogatott, menjek fel hozzá, ad rá ösztöndíjat, megbeszéljük. Mire barátságosan közöltem: nem akarom megbántani, de nem megyek fel. Nem sértődött meg, ha nagy néha találkoztunk, odaköszönt: „Jó napot, Szakonyi gróf!” Egyszer azt is említette, hallotta, hogy villát vettem Szentendrén. Magyaráztam, az csak egy nyaraló. Mire ő megjegyezte, hogy nem szereti a magántulajdont. „Nézze, Aczél elvtárs – mondtam –, a leányfalui pártüdülőből nézve én is így vélekednék.”

– A mai garnitúra is képes kekec tréfára hangolni?

– Nem, mert ez kétirányú dolog. A mai politikusoknak általában nincs humoruk. És ha van itt valami igazán aggasztó, akkor ez az.