Börtönmonológ: egy gyilkos drámája

A Csillag börtön kultúrtermébe fegyveres őrök kísérik a közönséget: a rabruhás férfiakat a hátsó padsorokba terelik. „A civilek fáradjanak előre!” Az ülésrend itt most bizalmi gesztus az elítéltek felé. A biztonsági előírás, a börtönélet szabályai szerint ugyanis fogvatartott soha nem kerülhet civilek háta mögé.

A színpad üres konyha, a falakon koszos tapéta, az ócska gáztűzhelyen fazék, az asztalon viaszosvászon terítő. Molnárné (Pogány Judit) agyonmosott otthonkában, mackónadrágban jelenik meg. Söprögetni kezd, aztán a közönséghez fordul: „Nekem nincs titkom. Az égadta világon semmi olyan dolog nincsen az életemben, amit titkolni vagy rejtegetni kellene. De az biztos, hogy ilyen szerencsétlen asszony, mint én vagyok, a világon nincsen... Hogy én milyen anya vagyok! Hát melyik szülő az, ha valamit elkövet a gyereke, nem bocsát meg neki?!”

A másfél órás monológ alatt a börtön „nézőterén” visszafogott a lélegzet is. Az egyik elítélt lehorgasztja a fejét, a másik mereven hallgatja, ahogy Molnárné a lelkiismeretével küszködik: „Végtelenül érzékeny gyerek volt a Laci, aztat nem volt szabad megbántani, de én, az édesanyja soha azt a gyereket meg nem sértettem, az életben meg nem bántottam, mert nekem nem adott rá alkalmat. Ha az uram veszekedett vele, bement a szobába, és nekifordult a szekrénynek, és úgy sírt.”

Az anya vaskos füzetet vesz elő. Fia naplóját. Felüti, akadozva olvassa: „Hamis védekezés a szülő részéről, hogy én nem így neveltem a gyerekemet, törődtem vele, jóra, szépre tanítottam. Nem tette. Mindent rábízott az iskolára, könyvekre, s ennek csak az anyagi oldalát fedezte. Az elhangzó kérdésekre nem tudott válaszolni, mert életéből hiányzott a tapasztalat. És aztán eljön a pillanat, amikor már nem is hangzanak el kérdések. És a fia elindul egy olyan úton, amely ha nem szerencsésen találkozik az élettel, bukáshoz vezet. És minél viharosabb az érzelmi élet, annál félelmetesebb a bukás.” Az asszony zavartan csapja össze a füzetet. Nem bír szembenézni fia vádjaival.

A naplót valóban Molnár László írta egykor.

A börtönelőadás végén az elítéltek feltartott kézzel tapsolnak, Pogány Juditot várják „közönségtalálkozóra”. Hosszú a csend, majd egy férfi feláll:

– Rettenetesen érintett az egész, nyolcvan százalékban rólam szólt.

Társa közbevág: – A saját életünkkel sem vagyunk képesek elszámolni. Ha tudtuk volna előre, mit miért teszünk, nem itt lennénk. Hogyan tudnánk akkor megítélni egy másik embert?

A foglárok kikísérik a rabokat, de aki akar, maradhat még. Van, aki autogramért áll sorba, más újságírói kérdésekre válaszol. A börtönben jó tanácsként adják a vendégnek: bármit kérdezhet a raboktól, kivéve a bűncselekményüket. Arról nem szívesen beszélnek.

A Hangya becenevű magas férfi egy szuszra mondja az életét: 1995 óta van itt, 2018-ban, ötvenévesen szabadulhat. Emberölésért ül.

– Szinte mindent megéltem abból, amiről a darabban szó volt. Bár az én szüleim magas beosztásúak voltak. Reggeltől estig dolgoztak, nem foglalkoztak velem. Hétvégi család voltunk.

Hangya apróbb lopásokkal kezdte a bűnt. Színes krétákat, táblamágneseket vágott zsebre az iskolában. Tizennégy évesen csukták le először. Szabadulásai után mindig megpróbált felhagyni a bűnözéssel, sosem sikerült. Ám legutóbbi munkáját nagyon szerette: autóriasztókat szerelt. Ki más értene ehhez jobban, mint egy volt autótolvaj? A cégnél nem ismerték a férfi börtönmúltját, amikor kiderült, rögtön kirúgták.

– Sokszor hallom az elítélttől, hogy ő már megváltozott, nem is érti, miért követte el a tettét – mondja Éles Éva, a Csillag pszichológusa. – Ha valaki húsz, harminc évet kap, először abban kell segíteni, hogy „beletörődjön” a helyzetébe. Ne kövessen el öngyilkosságot.

Állítólag öt év bezártság a kritikus határ. Aztán már véglegesen torzulhat a személyiség. Annak könnyebb, aki a rácsok mögött is dolgozik, tanul. Vannak, akik itt érettségiznek, többen diplomáznak is. Hangya például az egyik legbalhésabb börtönlakó volt, szigorított zárkában őrizték. Amióta festeni kezdett bent, már nincs vele gond. Olajképeiből kiállítást rendeztek.

– Én nem tudom megmondani ezeknek a férfiaknak, mi vár rájuk, ha évtizedek múlva szabadulnak. Mindig a mai napot kell kibírni, a holnapot megoldani. A legfontosabb, hogy megőrizzék a mentális képességeiket, legyenek érzéseik. Ez adhat esélyt az újrakezdéshez – magyarázza a pszichológus.

A zömök fiatalember – nevezzük Benjáminnak – küzdősportokat tanult. Egy verekedéskor az ütése túl nagyra sikerült: a másik belehalt, őt pedig lecsukták tizenhat évre. Ha jó magaviseletű marad, feltételesen szabadlábra kerülhet 2011-ben.

Benjámin egyébként Debrecenben született, népes famíliában. Szülei alkoholisták voltak, a család széthullott. A fiú már az iskolában verekedni kezdett. Most a börtönben angolul tanul, szakmát akar szerezni. Ha kiszabadul, messzire költözik majd, ahol senki nem ismeri. S hogy szerinte mi a legnehezebb a bezártságban? Elviselni a mindennapokat. Ahol tizenkét férfi van összezárva hosszú évekre egy cellában, ott minden pillanat robbanásveszély.

– Fogadalmat tettem: egészségesen, ép elmével fogok kikerülni innen. Százkilós vagyok, de a könnyeim hullnak, amikor az édesanyám a beszélőn azt mondja: „Drága gyermekem, le kell hajtanom a fejemet miattad.”

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Molnár László ’81-es nyilvános tárgyalásait végigülte Vajda István, a Mafilm akkori szinkronrendezője is. Azt gondolta: megírja a történetet. Engedélyt kapott, hogy interjúkat készítsen Molnárral a börtönben. Felkereste a családját is, még a kivégzést követően is találkozgatott Molnár édesanyjával. Vajda aztán egyszereplős dokumentumjátékot írt a történetből: az anya beszéli el saját és fia életét, kétségbeesve keresve a választ arra, miért lett a gyerekéből bűnöző. Hiszen ők szerették, mindent megadtak neki.
Tíz éve adta át a szöveget a szerző Pogány Juditnak.

A színésznőt megrendítette a monodráma, alig bírta végigolvasni:
– Teljesen átéltem az asszony fájdalmát. A darab a saját szorongásaimat is felhozta, pedig az én fiamból sikeres ember lett. A szöveg hatására sokszor végig kellett gondolnom: vajon én jól csináltam-e mindent.

Pogány Judit tíz évig nem talált lehetőséget, hogy a darabot előadhassa. Aztán nemrég Gárdos Péter, az újjáalakult Pinceszínház művészeti vezetője megkérdezte tőle: vállalna-e náluk önálló estet. A színésznő a dokumonológot ajánlotta, Gárdos elfogadta. Pogány egykori kaposvári kollégáját, Anger Zsoltot kérte fel a rendezésre, aki szerint a próba szinte intenzív családterápiává alakult.

– Jutka az anya személyiségét akarta megfejteni, én a fia szemével néztem őt. A dráma nem mondja ki, miért vált Molnár László gyilkossá. De a színháznak nem az a dolga, hogy válaszokat adjon. Hanem hogy jól kérdezzen.

Az alkotók úgy gondolták, börtönben is előadják a produkciót. Érdekelte őket, hogyan érinti a történet az elítélteket.
– Még soha nem játszottam ilyen helyen. Kíváncsi voltam a reakciókra: aki embert ölt, vajon gondol-e arra, mit élhet át az édesanyja vagy aki otthon várja őt – mondja Pogány Judit.