Borítékolható katasztrófa

Csernobil szinte sosem volt csupán önmaga. Sosem volt csupán az emberi gondatlanság miatt bekövetkezett legnagyobb nukleáris katasztrófa. Aki ugyanis alaposan beleássa magát a történetébe, az az erőmű révén könnyedén, mindenféle további történelemlecke nélkül megértheti a kommunizmus mibenlétét, azon belül pedig a Szovjetunió nevű mesterséges képződmény természetét. Azt, ami sokunknak még napi tapasztalat volt, és amit a brit szerző, Andrew Leatherbarrow a következőképpen foglalt össze: „a kommunista rendszerben eredendően meglévő problémák azzal jártak, hogy egy konstrukció soha nem működött százszázalékosan, és hogy az állampolgárok minden szakmában és a hierarchia minden szintjén kénytelenek voltak rögtönözni, hogy a dolgok haladjanak”. Tákolt világ volt ez, amelyet a különféle ügyeskedések és leleményességek tartottak úgy-ahogy felszínen. Csak épp nem mindegy, hogy ez a tákoltság egy 1500-as Ladára vagy egy milliók életére kiható RBMK-reaktorra vonatkozik-e. A Szovjetunió és a kommunizmus jellemzője, hogy e tekintetben szinte semmi különbség nem volt.

Az HBO minisorozatának (Csernobil) átütő sikere után sokan érezhették úgy, hogy most már mindent tudni lehet Csernobilról, a baleset estéjéről és annak utóéletéről. Nem véletlenül, hiszen a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics könyve, a Csernobili ima a maga megrázó monológjaival minden másnál mélyebben tárta fel a katasztrófát előkészítő és kirobbantó szovjet néplelket, amely a baleset után saját (és mások) életét nem kímélve heroikusan mentette, ami még menthető volt. A sorozat java része is erre a műre épült, amely számos emberi sorsot megmutat: az elsőként odaérkező tűzoltóktól és felszámolóktól, a bányászokon és pártfunkcionáriusokon át, a zónát végleg elhagyó, majd visszatérő emberekig  mindenkit megszólaltatott, ám magával a balesettel és az azt követő perrel már kevesebbet foglalkozott.

Sokáig tartotta magát a laikusok között a szovjet propaganda verziója, amely a felelősség java részét az erőmű kezelőire hárította. Még a sorozatban is tetten érhető mindez, hiszen sokkal inkább emlékezünk a főmérnökhelyettes, Gyatlov esztelen ámokfutására, amellyel a végzetessé váló tesztet minden áron végig akarja vinni azon a szörnyű éjszakán, mint a mentésben oroszlánrészt vállaló tudós, Legaszov vallomására a sorozat végén, mikor is a szabályozórudak konstrukciós hibájáról beszél. Arról a szörnyű ellentmondásról, hogy egy tervezési baki miatt a vészhelyzet elleni védelmet jelentő gomb lesz az, ami kvázi elindítja a robbanást. Andrew Leatherbarrow könyve e tekintetben még kijózanítóbb, így annak elolvasása után igazat kell adnunk – az amúgy továbbra sem ártatlan – Gyatlovnak: „az RBMK robbanásra volt ítélve”.

A teljes cikket a 168 Óra hetilap 2022. július 14-én megjelent lapszámában olvashatja.