Rendszerint derűs, humoránál van és 86 évesen is egy kíváncsi ember maradt a Kossuth-díjas csibész: Bodrogi Gyula
Ráncai persze vannak, még azt sem állítom, hogy simán letagadhatna húsz évet, de változatlanul nem csupán csillog a szeme, hanem ott van benne az a huncut csibészség, az az el nem múló vagányság, amely mindig a sajátja volt. Nem nyavalyog, ritkán zsörtölődik, abszolút élvezi az életet. A jót észreveszi, a rosszban is gyakran megtalálja a jót. Nehéz kizökkenteni a kerékvágásból. Rendszerint derűs, humoránál van.
Nem játssza meg a Kossuth-díjas nemzet színészét. Aki keresi, eléri. Bizony előfordul, hogy próba közben is felveszi a telefont.
Érdekli, ki hívja, miért hívja, ha végképp nem tudja felvenni, garantáltan visszahívja. Bárkivel megtalálja a hangot. Kommunikatív, közvetlen, közlékeny, mindig irigylésre méltóan természetes.
Ez a keresetlenség mutatkozik meg a Léner Péter rendező által írt, a Corvina Kiadónál megjelent Bodrogi című könyvben is. Két színházi ember meglehetősen hektikusan diskurál, mintha egy presszóban dumálnának. Ne számítson senki lineáris élettörténetre, alaposan végiggondolt portrékötetre, ez egy kellemesen kvaterkázós könyv, amelyben Léner is sokat beszél, megszólalnak Bodrogi családtagjai, kapcsolatai, meg Vidnyánszky Attila, az igazgatója is, és mozaikosan bár, de az ősöktől tulajdonképpen eljutunk napjainkig. Illetve Bodrogi 85 éves születésnapjáig, amelynek alkalmából nagyszabású gálaestet rendeztek mostani szakmai otthonában, a Nemzetiben.
Elképesztő életút, tényleg született színész.
Még a háború alatt Pápán bementek az iskolába színészek, hogy gyerekszereplőt keressenek, és anélkül, hogy bármit is kellett volna csinálnia, kiszúrták őt maguknak.
1945 után pedig, amikor kismillió párt alakult, és mindegyik korteskedett, a nagymamája azzal keresett lisztet és cukrot, hogy hordóra, dobogóra állítva, temérdek pártrendezvényen szavaltatta. Nyilván egészen fiatalon lerítt róla, hogy színpadra termett.
A könyv hátsó borítóján egyenesen Füst Milánt idézik: „Mind nagyon jó színész, de a legkedvesebb köztük mégiscsak egy fiatal színészecske – rendkívül tehetséges fiú, oly ügyes és otthonos a deszkán, mintha színpadon keletkezett volna, ragyogó komikai tehetségnek bizonyult. De hogy a nevét is, az istenért, el ne felejtsem leírni, Bodrogi Gyulának hívják.” Azt hiszem, azóta széles e hazában mindenki tudja a nevét. A gyerekek a hangjáról is megismerik, hiszen a rendületlenül imádott egyfejűnek, Süsü sárkánynak ő kölcsönözte azt. Ő a nemzet Süsü sárkánya. És hát a rekedtes, mégis messzevivően öblös hangja meglehetősen jellegzetes.
A főiskola után a József Attila Színházba került, sok olyan színésznagyság közé, akiket büntetésből, például 1956-os szerepvállalásuk miatt helyeztek az akkor még a város peremének számító Angyalföldre. Darvas Ivántól, Sinkovits Imrétől, Ráday Imrétől, Gobbi Hildától leshette el a fortélyokat. Miközben sok olyasmi is kijött a deszkákon a száján, amit az író soha nem vetett papírra, nem éppen az alapos szövegtanulásáról volt híres. Mindehhez volt egy legendás igazgatója, Fodor Imre, aki, előfordult, hogy a szó szoros értelmében bezárta az öltözőjébe, s addig nem jöhetett ki, amíg meg nem tanulta a szövegét. Ugyanez a jó szimatú direktor egyszer pedig úgy mentett meg egy amúgy bukásra ítélt, sematikus szovjet darabot az azonnali sikertelenségtől, hogy szólt Bodroginak, most nem figyel oda, totálisan szabadjára engedheti magát a színpadon, azt csinál, amit akar. El lehet képzelni, hogy kő kövön nem maradt.
Én először gyerekként Goldoni Két úr szolgája című vígjátékában láttam. Keresztül-kasul telirohangászta a színpadot. Ügyesnek, cselesnek, furfangosnak, gyorsnak, rátermetten tettre késznek mutatkozott, ahogy a szerepe kívánta. Áradt a humora. Felvillanyozva jöttem ki a színházból.
A József Attilában az egyik fő kedvenc volt. Sztárszínész. Jegyet váltottak miatta a nézők, amikor például zenés vígjátékokban komédiázott, néptáncos múltjának köszönhetően remekül táncolt, és egyfolytában ontotta a poénokat, amelyekkel akár a saját szakállára is szerette bővíteni, dúsítani a szerepét. Pazar improvizációs képességével nem ritkán a nyílt színen is nevettette a kollégáit. Nagy lókötő volt. És szerencsére az is maradt.
Aranyélete volt a József Attilában. De Fodor halála után már nemkívánatossá vált ott, és nem is érezte túl jól magát. Így némi unszolást követően, egy szürke reggelen, amikor ráadásul még a hasa is fájt, bánatában igent mondott arra, hogy na jól van, ne győzködjék már, elvállalja, hogy ő lesz a Vidám Színpad igazgatója. Ezzel kalodába zárta magát. Ő lett a tréfás ember, akitől tévéjelenetekben, színpadon, de akár interjúkban is azt várják, hogy jókat mondjon. És hát ő ugye teljesítette is ezt az elvárást, mert jókat bármikor képes mondani. Mindenki tudta, hogy ennél sokkal, de sokkal többre képes, a népszerűsége töretlen volt, azt hiszem, mégis kicsit leírta a szakma. A kabarét – amelyhez nemigen akadt színészutánpótlás – lényegében felszámolta a Vidámon, a közönség kezdett elöregedni, aztán fogyatkozni is.
De ő közben azért megőrizte magát, szimpatikus vásottságát.
Jellemző, hogy húsz év alatt, amíg direktor volt, egyetlen fegyelmit se osztott ki, hangoztatta, hogy ilyesmi az ő vezetése alatt nem is létezik, mert nála nagyobb csibész a színházban úgysincs.
Az ügyelőket lebeszélte róla, hogy bárkit is felírjanak rendbontásért, mert meggyőződése, hogy nincs az az ügy, amit ne lehetne a színészbüfében megbeszélni. A Vidámon a Szomorú vasárnapban frenetikus volt, eljátszotta Seress Rezsőt, a legendás dalszerzőt, aki egy ujjal zongorázva is elbűvölte a Kulacs, a Kispipa vendégeit, akit szárnyára vett a világhírnév, de képtelen volt a maga számára hasznosítani, és végül öngyilkos lett. Bodrogi érzékletesen mutatta meg a kisember naggyá növését, aki mégsem tud élni a lehetőséggel, és felőrlik a történelem meg a magánélet viharai.
Nem gondolta, hogy megszabadulva az igazgatástól, színészként ripsz-ropsz szétkapkodják. Ettől kivirult. Rögtön besétált – Valló Péter rendezésében – a Vígszínházba, Gorkij Nyaralók című darabjába, és bár emberemlékezet óta nem játszott ilyen fajsúlyú műben, a világ legtermészetesebb módján jó volt benne. A Holdbéli csónakosba is hívta Valló a Nemzetibe, ahol aztán hamarosan társulati tag lett. De közben megint sokat lépett fel a József Attila Színházban, és még többfelé. Nem titkolhatta tovább, hogy nagy színész.
A Nemzeti vált a színházi otthonává. A tanítónőben például csak bejött öreg Nagyként, és megdermedt a levegő, rögtön előttünk volt a bigott maradiság, az ásatag, előítélettel telített konzervatívság megtestesülése. A János vitézben francia királyként pedig lazán komédiázott, miközben azért megmutatta ennek a mókás operettkirálynak az elmagányosodását, fájdalmas tehetetlenségét is. Elementáris francia király alakítását átplántálta a Budapesti Operettszínházba, erőteljes energia- és humorinjekciót adva az addig lagymatagon csordogáló produkciónak.
Képes rá, hogy akármilyen előadásban jó legyen. De például a Caligula helytartója, amelyben Palesztina királyát adja, nem akármilyen, hanem nagyszerű produkció.
Ha csak áll és jelentőségteljesen néz, akkor is fajsúlyos. A Házasság Palermóban előadásban pedig, mint ifjúkorában, megint egy Goldoni-darabban komédiázik. Az ügynök halálában, amelynek egykor a címszerepét formálta meg a Tháliában, Ben bácsit alakította, aki a sok félresiklott ember között sikeres.
Bodrogiról is elmondhatjuk, hogy folyamatosan sikeres, változatlanul sok szerepe van. A magánélete is rendben, jóban maradt egykori feleségével, Törőcsik Marival. Voith Ágival annyira jóban maradt, hogy el sem váltak, és még közös estjük is van. Vass Angéla egykori modellel évtizedek óta harmonikusan élnek együtt, a fia, Ádám, sikeres a vendéglátásban, és van két szép unokája. Mintha giccsesen, túlságosan is klappolna minden. De ettől nem lett magabiztosan önelégült. Valamennyi színpadra lépése előtt elmormolja: „édes istenem, segíts meg, hogy jól érezzem magamat”. Tudja ugyanis, hogy a néző is akkor érzi jól magát. És hogy a közönség jól érezze magát, az neki még mindig fontos. Ennek érdekében ma is változatlanul improvizál, csibészkedik egy kicsit a színpadon. / Bóta Gábor
