Bevonul az angol királynő

Csáki Judit írása

Az Orlai-produkció kellős közepén is ez a mutatvány áll, noha a darabot nem Goldoni, hanem egy bizonyos Mr. Bean, vagyis Richard Bean írta: agyba-főbe turnézta vele a nyugati féltekét, megjárta a Broadwayt és a West Endet is. A magyar ismertető szemérmesen annyit ír, hogy az Egy fenékkel két lovat „itt-ott emlékeztet” Goldoni darabjára. Az angol tájékoztató adaptációnak mondja; a munka Mr. Bean részéről fordításnak indult, aztán elangolosodott és elmodernesedett. A kérdés az, miért – de ezt majd később teszem föl.

Az Orlai Produkció társulat nélküli magánszínház; ennek legnagyobb előnye, hogy az ország összes társulatából válogathat alkotókat, legnagyobb hátránya pedig, hogy muszáj rentábilisnak lennie. Nem hinném, hogy van neki „társadalmi felelősségvállalási kötelezettsége”, de anélkül is vállal felelősséget: hol úgy, hogy húsba vágó problémát tárgyal egy előadás (a Minden ötödik órában a családon belüli erőszakról, vagy az Egyasszony a beteg gyerek és a magyar egészségügy viszonyáról szól), hol úgy, hogy független produkciók társproducerévé szerződik (az Át az ingoványon a Fügével, a Jurányival és a tavaszi fesztivállal közös, az Egy őrült naplója pedig a Fügével és a Katonával). Ezeket a produkciókat más előadásokból, keresztfinanszírozással lehet létrehozni, ehhez pedig nagy sikerek kellenek.

A nagy sikerhez pedig nagyon jó színészek – ezt a színházi evidenciát tartják leginkább szem előtt Orlaiék, kiegészítve azzal, hogy számos, egyelőre kevéssé ismert, de bizonyítottan tehetséges fiatal színészt is beemelnek egy-egy előadásba.

Most például Nagy Dániel Viktort, a két úr szolgáját, aki – híven az átirat szövegéhez – leginkább két maffiózó szolgája. Onnan is tudjuk, hogy a hatvanas években, nem pedig a jelenben járunk, hogy nem azt a bizonyos nyakatlan-agyatlan, oszlopra gyúrt, félelmetességet sugárzó ruhásszekrényt hozza be, akit ma látunk a felkapaszkodott gazemberek legfőbb segédszemélyzeteként, hanem a jó svádájú, dumával és trükkökkel kábító svindlert, akinek az igyekezetét éhsége hajtja és buzgalma a nők hódítására is kiterjed. Mindjárt az első jelenetében udvarolni kezd Dollynak – még nem nagyon éhes; aztán a reménybeli ebéd hajszolása lesz a legfőbb tevékenysége, a nőhöz csak a legvégén, jóllakottan tér vissza. De addig az állítólagos, Brightonban élő zenekar kíséretében lezavarja nagyjából a Goldoni-opuszt, középen a már említett nagyjelenetével – és mind ebben, mind a köztes kisebbekben azonos nívón remek.

Nagy Dániel Viktor nemcsak a figurát, hanem az egész darabot viszi – jó, ez utóbbi nem igazán nagy súly, de akkor is szép teljesítmény. Fizikailag is, tehetségileg is előttünk áll egy energikus, nagy feladatokra alkalmas, kész színész.

Richard Bean: Egy fenékkel két lovat - Orlai Produkció

Azt ugyan nehezen hisszük el neki, hogy nem látja: első gazdája pehelysúlyú női szépség, hetyke kis ragasztott bajusszal – ezt amúgy a többieknek sem hisszük el, és ez csöppet sem a saját megölt bátyját imitáló Lovas Rozi hibája. Ez az elhihetetlenség a darab hibája, mégpedig nem Goldoni, hanem Bean darabjáé: két és fél évszázaddal ezelőtt (meg még korábban, Shakespeare-nél, Molière-nél is) a nemcsere normális, néző és játszó közti megegyezés, egyezség volt, amelyet történelmileg ma is elfogadunk, de modern közegbe nem lehet adaptálni. És noha érthető ambíció, hogy angolszászék szeretik megkönnyíteni a közönség dolgát, és a klasszikusokat kortársi környezetbe átforgatni, igen kockázatos tevékenység ez: az eredeti olykor ellenáll, olykor úgy oldódik föl az átiratban, hogy nem marad belőle semmi. Ritkán keletkezik olyan új mű, amely aztán a saját jogán is megáll a színpadon – hirtelenjében O’Neill nagyon klasszikus Amerikai Elektrája vagy a még klasszikusabb West Side Story jut eszembe. Egészen más eset – és nem a Goldoni–Bean-párosé –, amikor az átíró kortársi jelentés érdekében dolgoz át egy klasszikus művet (mondjuk Tom Stoppard és sokan mások a Hamletet), vagy a rendező írja át a darabot (nálunk sokszor Mohácsi, Zsótér, Bodó és mások).

Az elhihetetlen álférfitól eltekintve is (bár nem könnyű eltekinteni tőle) Bean átirata funkciótlan és felületes; a Pálmaház nevű, pálmákkal díszített fogadó (Kálmán Eszter díszlete) par excellence brightoni világában (?) játszódó történet Goldoni darabjához képest csekély számú új elemével nemigen áll helyt magáért. A dicséretesen hatvanas évekbeli barkóval és napszemüveggel díszített, „pre-Beatles” zenekar mondjuk igen, kivált, hogy tagjai egy-egy kisebb szerepet is abszolválnak.

Pelsőczy Réka rendezése igyekszik takarni a darab gyöngéit, amennyiben előtérbe tolja a színészeket; kényszermegoldás, de annak nem rossz. Jó például, hogy feltűnik – két szerepben is – Lukáts Andor; lehet szájtátva nézni, hogyan vált figurát egy pillanat alatt a balek apa és a szenilis Alfie pincér között. A nadrágszerepes Lovas Rozi már sem Orlainál, sem egyébként nem számít kezdőnek, magabiztosan kerüli a paródiát, mozgása-mimikája átalakul – aztán a végén, lánnyá válva, pakol némi habot az alakításra. Szerelmét – aki miatt az egész álruhacirkusz van –, a gyilkos maffiózót Friedenthal Zoltán játssza, akitől ugyancsak jó látni ezt a kacagtató egészen mást, mint amit megszoktunk. Nagy ígéret a kissé bárgyú menyasszony szerepében a fantasztikus komédiai tehetséget már nem először fölvillantó Rujder Vivien, akinek legföljebb azt vethetjük a szemére, hogy a halovány, ismétlésekkel teli daliszínész-paródiát nyomó Dékány Barnabás Alanjébe szerelmes.

Van némi interaktivitás is az előadásban – persze nincsen a véletlenre bízva. A vállalkozó szellemű néző – aki az éhségrohamos Truffaldinónak-Francisnek tartja a tálat – kutyanehéz színészi feladat: Boros Annának a csetlő-botló, zavarban lévő, totálisan civil figurát kell eljátszania, akivel ráadásul jól el is bánnak. Átvonul a színen maga az angol királynő is; kiskosztüm, alkarra lógatott retikül, kis kalap, ahogy kell – Máthé Zsolt pompás betétje, és még a dalszövegeket is ő írta.

Szóval a színészek – megint ők.