Besúgók könyve

Ez csak alcím, nem is emiatt vettem meg Dušan Šimko könyvét. A főcím, egyik kedvenc olasz városom neve vonzott. Hogy aztán minden novellában szerepel egy-egy áruló, kém, besúgó – az már csak a mai aktuális divat szerinti ráadás.

És minden történetben otthonosan érezhetjük magunkat, hisz Kassa, Pozsony, Újvidék tájai, történetei ismerősek. A mindenkori titkos munkatársak persze változnak: hol a Gestapót, hol az Ohranát, hol a csehszlovák államvédelmet, hol a magyar csendőrséget vagy a Monarchia rendjét szolgálják. „Mi titkosrendőrök vagyunk, akik biztosítják a társadalom rendes működését. Ott vagyunk mindenütt és sehol sem.”

A megfigyelőnek különleges a szerepe. Mindent lát, és mindent megjegyez. Elemez, értékel, dokumentál. „Csak nekünk van áttekintésünk” – henceg Franz, a prágai rendőr, aki tisztában van értékeivel. („Jó besúgóból mindig hiány van.”)

A megfigyelt változik, persze. Volt barát, aki ’68-ban Svájcba disszidált (mint szerzőnk is), de érdemes még rá-ránézni, hátha... Zsidó orvos, akit érdemes feladni. Hazatérő szerb értelmiségi, akinek családját tönkretették. („A Balkán nemzetei nem ismerik az iróniát, mert valamennyien vidéki emberek” – írja Sinko. Ő maga persze használja ezt a látásmódot, amikor azt írja: az újvidéki éjszakában az összekapaszkodott, egymást támogató részegek olyanok, „mint a hősök a partizánemlékműveken”.) A titkos ügynöknek történelmi szerepe van: mindig megtalálta a feladatát, akkor is, 1870 körül is, amikor az orosz Nyecsájev „nyigiliszt” (vagyis nihilista) zürichi megfigyelése volt soron, szinte dürrenmatti elszánással.

A száraz, olykor jelentés jellegű elbeszélő mód stílszerű ugyan, de kevés izgalmat hagy kibontakozni. Ritkák és örömteliek a groteszk pillanatai. („A földet nagymama Tito marsalltól kapta vissza. Korábban ő is vette el. Alinka nagymama kitette a képét a konyhában. Ezüst keretben, ami egy csomó pénzébe került.”)

(Dušan Šimko: Gubbio. Besúgók könyve. Fordította Forgács Ildikó. Napkút Kiadó.)