Bérgavallér

Lépre mentem. Egy olyan film – gondoltam –, amelyben Woody Allen játszadozik Sharon Stone-nal, csak nem lehet rossz. Pedig dehogynem! És az önmagában is lehangoló élmény mellett még a csalódás súlya is nyomaszt.

Egy jó mozihoz szinte mindig kell egy normális történet. A forgatókönyv majd ebből fejlik ki „bravúrosan”. Most ez elmaradt. Hősünk, egy idős, csődbe ment brooklyni könyvkereskedő, Murray (eddig jó), hogy tovább egzisztálhasson nagy létszámú koromfekete gyereke és ugyanilyen felesége társaságában (itt elbizonytalanodunk), úgy dönt: kiárusítja szegény, melák barátjának parlagon heverő férfiúi képességeit. (Még inkább elbizonytalanodunk az áru minőségét illetően.) Vevő mégis akad egy/két gazdag, közhelyesen elhanyagolt szépasszony személyében.

A kissé kopott latin szerető, az olasz barát nehezen áll kötélnek, de „pénz beszél”. Frivol történet kerekedhetnék ebből, ha az alkotók nem akarták volna fokozni. De akarták. Így aztán csakhamar belekeveredünk a brooklyni haszid közösség szigorú világába, rabbik és polgárőrök, tradíciók és félreértések – sajnos tulajdonképpen érdektelen – világába. Az ígért szabad szájú komikum helyét nehézkes pillanatok, ostobácska viccek és kínos rácsodálkozások váltják, s a film végén, amikor leszáll az Úr angyala (igaz, nem Gábriel), szóval győz a vallási konvenció, hogy felülbírálja a goj férfi és az özvegy rabbiné vonzalmát, már egy másik film fejeződik be. Nem az, ami elkezdődött.

Hiba.

John Turturro írta, rendezte és játszta a címszerepet, a mélakóros selyemfiút. Sok ez így neki! És emiatt nekünk is. Woody Allen hirtelen öregedett meg, elvesztette a szeme fényét, csak itt-ott csillan fel klasszikus neuraszténiája. Sharon Stone pásztoróráját meg efféle készpénzfizetéssel összekötni – ma is hiteltelen. Pedig múlik az idő. A vetítés alatt többnyire lassan, igen lassan!

Kerüljék!

Bölcs István