Bennfentes napló – Tanulságos ezer oldal!

Egyetemi tanár, akadémikus, irodalomtörténész (1921–1989), többszörös főszerkesztő, ifjan Kossuth-díjas. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium első kommunista párttitkára, lelkészfi, aki hetente megírja az aktuális pédikációkat a pap apa számára, ő betanulja, és a szószékról elmondja.

Az ötvenes években a kollektív én elfoglalja és maga alá gyűri a privátot. Még azt sem tartotta a naplóíró teljesen abszurdnak, amikor idősebb lánya azt kérdezte tőle: igaz, hogy én valójában Horváth Márton gyereke vagyok, és te csak pártfeladatként vállaltál engem? Az integritásnak, az intimitásnak, a személyiség szabadságának efféle semmibevételétől sem szisszent fel szerzőnk.

Pedig sok a sérelem, a felszíni seb. Darvas ex­­mi­­nisz­­tert sérti, hogy Ortutay és Erdei nagyobb plecsnit kaptak, mint ő. Király számolja, hogy Aczél („a Gyuri”) neki nyújt-e elébb kezet (ahogyan szerinte járna kor és rang szerint), vagy Pándinak („a Palinak”). „Borzalmasan mély lehetett az etikai mocsár” – ismeri fel utólag, a nyolcvanas években.

A felnövés többnyire illúzióvesztés. Idővel Király is elfogadja, hogy Kelet-Európában történelmi tévedés esett. Noha soha nem lett sem „revizionista”, sem damaszkuszi vándor. Következetesen kitartott a „vonal” mellett, a kontinuus párttörténet jegyében, Kádárnak felrótta, hogy nem vállalta a folyamatosságot az ötvenes évekkel, Aczélt szolgálta, igazgatta, félte. Pozsgayt butának tartotta. S bár maga is számos szélkakas karrieristát fogadott lakásán, végül oda jut: „Ez a párt korlátoltsága miatt megérdemli, hogy bukjon.”

’89-ben leírja: „eltévedtünk, mert belénk ivódott az agitáció”, (elhittük magunknak), s „borzalmas, hogy mi él még ebben a népben” – mondja Ady megéledt monográfusa. És a rendszerváltás még csak azután jött.

Tanulságos ezer oldal!

(Király István: Napló, 1956–1989. Tények és tanúk. Magvető Kiadó.)