Humorban oldott keserűség – Básti Juli filmekről, színészetről, indulatokról

Nemrég mutatták be a Seveled című romantikus komédiát. Básti Juli az egyik főszereplő, akinek ezerféle arcát megismerhette már a közönség filmeken és színházban is. Műfaji stigmákról, női helyzetről és öregedésről is beszélgettünk vele.

2020. január 1., 07:09

Szerző:

– Impozáns a Seveled stáblistája, a szakma krémje szerepel rajta. Ennyire ellenállhatatlan volt a forgatókönyv, hogy a legnagyobbak közül is többen igent mondtak rá?

– Engem azonnal megfogott. Az is igaz azonban, hogy a régi időkhöz képest szűkültek a filmes szereplési lehetőségek, még ha Andy Vajna idején történt is komoly előrelépés, és újra egyre több színvonalas alkotás készül. De elég rosszul állunk ezen a téren még így is. Hol van ez a hetvenes-nyolcvanas évek dömpingjétől?

– Akkor is elvállalta volna, ha nem tetszik a forgatókönyv?

– Biztosan nem, de ez fel sem merült. Elolvastam és jónak találtam a történetet. Láttam Orosz Dénes korábbi filmjeit, tetszettek azok is. Az anya, Emma szerepét kifejezetten rám írta Dénes. Tenki Rékának és Mészáros Bélának is nagyon örültem, remek színészek, kiváló partnerek, és szerepel a filmben több olyan régi kollégám is, akikkel szívesen dolgoztam együtt újra.

Fotó: Merész Márton

– A forgatókönyvvel kapcsolatban, gondolom, nem érték nagy meglepetések: Orosz Dénes előző filmjei is romantikus komédiák voltak. Önnek elvileg nincs mitől tartania, hiszen jól ismeri a közönség a drámai és a komikus oldaláról egyaránt, de azért a „romkomstigma” így is eléri, nem?

– Annyira ócska ez az egész stigmatizálás, színdarabok és filmek esetében is. Nem lehet és nem is szabad műfaj szerint egymás alá vagy fölé rendelni alkotásokat. Az én mércém szerint vannak nagyszerű, közepes és pocsék művek, műfajtól függetlenül. Ami szakmailag igényes, fontos témát jár körül, értelmes gondolatot tárgyal, jól mesél – az jó. És Orosz Dénes filmjei ilyenek. Különben az sem igaz, hogy művészszínházak nem lehetnek szórakoztatók. Ott van például Pintér Béla: nehéz kibírni az előadásaikon, hogy ne vinnyogva nevessek rajtuk. Sokszor még akkor is nevet a közönség, amikor azt érzi, hogy már nem illene. Éppen ez a kényelmetlen érzés teremti meg olykor az erős hatást. De ha a klasszikusokat nézzük, ugyanez a helyzet: Molière, Shakespeare, Csehov – mindegyikük humorban oldja a keserű üzenetet. Nem is lehet ezt másképp: a humor szembesít balgaságainkkal, és segít elviselni azokat.

– Orosz Dénessel milyen volt a közös munka?

– Csak a legjobbakat tudom mondani róla. Keveset szól, de pontosan tudja, mit akar. Igaz, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy ő elképzelte, de ezt nem úgy éri el, hogy megalázza vagy sanyargatja a színészeket. Elfogadja azt is, ha a színésznek különvéleménye van, nem ért vele egyet. Ilyenkor hagyja, hogy kipróbáljuk a saját elképzelésünk szerint is a jelenetet, és csak a vágóasztalon dől el, melyik volt a jobb.

– Beleérett az anyaszerepekbe, ezt is önre írta Orosz Dénes. Szemlátomást a korábban megszokott lelkesedéssel és alázattal veti bele magát ezekbe a munkákba is, úgy, mintha egyáltalán nem zavarná a kora. Vagy tévedek?

– Miért, mit tehetnék ellene?

– Mégis zavarja?

– Bánkódni éppen nem bánkódom rajta, depressziós sem lettem az idő múlásától, de azért nem öröm, hogy már 62 éves vagyok. Valójában szeretnék egy időgépet, hogy visszatekerjem magam 35 év körülire. Az volt a legjobb, úgy negyvenötig. Negyvenöt felett kezdtem megzuhanni. Engem az ötvenedik születésnapom sokkolt, de a hatvanadikat már rezignáltan vettem tudomásul. Az ötven éles határvonal: onnantól az ember már nem lehet tovább az, aki volt, és már biztosan nem találják meg azok a szerepek, amelyeket fiatalon játszott vagy nem játszott el. Mindazonáltal nem panaszkodom, engem elkényeztetett az élet. Csodálatos szerepeim voltak, és felneveltem három gyereket. Rengeteget dolgoztam, és a munkám során számos remek emberrel találkoztam.

– A Seveled anyafigurájához a saját tapasztalataiból is merített?

– Egyáltalán nem. A színész minden szerepében színész: olyanok vagyunk, mint a szivacs, felszívjuk az élettapasztalatokat gyerekkorunktól kezdve. De ami nem történt meg velünk, azt is képesek vagyunk elképzelni, és az adott pillanatban előhívni. Gyilkost is kell tudni játszani ártatlanul, ugyanolyan hitelességgel, ahogy egy gyermektelen színésznőnek is egy anyát. Az ösztön ismerős, abból dolgozunk.

– Színésznőként amúgy merész vállalás a három gyerek. Vannak, akik egyet sem mernek szülni, mert félnek, hogy kegyvesztetté válnak az állandó versengésekkel terhelt szakmában.

– Nem tudom, nekem ez a fajta verseny kimaradt az életemből.

– Azt akarja mondani, hogy sosem érezte, hogy egy-egy szerep sokkal jobban állna önnek, mint annak, aki megkapta?

– Ritkán éreztem ilyet. Talán a siker óvott meg a tülekedéstől, meg az, hogy gyerekkoromban láttam, milyen csapdákhoz vezet az állandó szakmai versengés. Hogy mennyire megnyomorítja az életét mindazoknak, akik beleszédülnek ezekbe a helyzetekbe. Ez egy ilyen pálya: noha mindenkinek meg kell küzdenie a maga démonjaival, csak úgy juthatunk előre, a közös célt szem előtt tartva, ha együtt dolgozunk és a másik érdekeit is figyelembe vesszük. Mindig is ehhez tartottam magam, soha nem fúrtam ki senkit semmilyen produkcióból.

– Úgy sejtem, voltak szerepek, amelyekért nem is biztos, hogy nagy volt a harc. Az 1991-es Sztálin menyasszonyában például egy csúnya, beteg nőt alakít. Sokat gondolkodott, mielőtt igent mondott az elcsúfításra?

– Nem tudok sok olyan szerepet az életemből, amit ne játszottam volna szívesen, de a csúnya nők szerepét különösen izgalmasnak találtam. Elcsúfított nőként – és több ilyen szerepem is volt – megízlelhettem egy teljesen másik életet, más szemszögből nézhettem a dolgokra. Nagy küzdelem az olyan emberé, akinek nem jutott szép száj, szép szem, szép test, és emiatt nyomorultnak érzi magát. Gyötrődik, a lelki problémáiból fizikaiak lesznek, és persze fordítva. A színészet: tanulási folyamat, áthelyezem magam egy, az enyémtől gyökeresen eltérő élményvilágba. Ezekről a kihívásokról szól a hivatásom.

– A Seveledhez hasonlóan a színházában, a Centrál Színházban is főleg párkapcsolatokról szóló darabokban játszik. Miért mindig ez a téma találja meg?

– Ebben sem lehet sablonokat felállítani. Nincsenek csupán párkapcsolati darabok. Párkapcsolatokat látunk, amelyek magányról, halálfélelemről, kiszolgáltatottságról szólnak vagy éppen fontos társadalmi kérdéseket boncolgatnak. Edward Albee drámája, a Nem félünk a farkastól két pár kapcsolatával ismertet meg minket, miközben az eltékozolt élet, a jövőtlenség a témája. De még ez a darab is a humorra épít. Albee maga írta, hogy noha nagyon szerette a filmet, amiben Liz Taylor és Richard Burton játszott, hiányolta belőle a humort. A film a tragikus szituációra koncentrált, sötét színekkel festett, miközben a szerzőnek más volt a szándéka. A szemünk előtt bontakozik ki két ember gyermektelenségének közös tragédiája, mégis végig a nevettetés, a humor eszközével operál a szerző. Akkor is akaratlanul nevet a néző, amikor már érzi talán, hogy nem lenne szabad. Büszke vagyok rá, hogy nekünk Rudolf Péterrel sikerült az író ilyen szándékának maradéktalanul megfelelni.

– Tartott ettől a szereptől, ugye? Mondta ezt több helyen is korábban.

– Igazság szerint többször felkértek már rá, de mindig találtam kifogást, hogy visszautasítsam. Tényleg tartottam tőle.

– De miért?

– Utáltam ezt a nőt, nem tetszett, ahogy viselkedik. Taszított a lénye, az a gyilkos indulat, amivel pusztítja a férjét. De a férfi imádja őt, és a maga módján persze ő is a férfit.

– Mindenesetre erős szerep lehet, ha még négy év után is így felkavarja érzelmileg.

– Embert próbáló. Óriási végleteket kell megélni és átadni. Martha végletesen éli meg az érzelmeit. Őrjöngve nevet, őrjöngve hazudik, aztán őrjöngve sír. És nekem egyensúlyt kell találni ebben az érzelmi káoszban. Nem szabad „túlcsinálni”, mert az elviheti a játékot. Fontos, hogy legyen fedezete minden túlzásnak. És ehhez nagyon mélyre kell mennem, minden este egyfajta transzállapotba kerülök. Ez fizikailag és lelkileg is rettenetesen igénybe vesz, kivesz belőlem minden energiát.

– Az ön élete tényleg más, mint Marthaé. Férjével, Puskás Tamással többször is elmondták már, hogy a házasságuk azért is működik jól évtizedek óta, mert egyenlő félként vesznek részt benne. De mi a helyzet a Centrál Színházzal, ahol a férje az igazgató? Ott is meg tud maradni az egyenrangúság?

– Nem, a színházban a férjem a főnök, akkor is, ha engem mindig meghallgat. Ám ettől nem érzem azt, hogy sérülne a szabadságom. Egyébként sem vagyok kékharisnya. Szeretem, hogy van mellettem egy férfi, akiben bízhatok, és aki – képletesen szólva – bármikor kivezet a bajból. Felnézhetek rá, mert okos és intelligens, nem elnyomó vezető, hanem része a közösségnek, amelyet irányít, és mindenkire figyel. Persze vannak konfliktusok, és van úgy, hogy több figyelmet igényelnék, mint amennyi éppen jut, de ezeket a szituációkat át lehet és át is kell beszélni, hogy semmilyen sérelem ne ragadjon bent.

Fotó: Merész Márton

– Ha már a beszélgetésnél tartunk: egyszer azt mondta, ha tévéműsora lenne, női témákkal foglalkozna a legszívesebben. Nem problémamegoldó guruként persze, inkább megvitatná más nőkkel a minket érintő kérdéseket.

– Tényleg hiszek a beszélgetés erejében, és lenne is téma bőven. Hiszen a nők annyiféle helyzetben kell hogy egyszerre helytálljanak, és sokszor magukra vannak hagyva. A szülés, a szoptatás, a gyereknevelés kérdéseitől kezdve egészen odáig, hogy érthetetlen okokból még mindig alapvetés, hogy a férfiak többet keresnek még mindig az azonos munkakörben dolgozó kolléganőiknél.

– A norvég Karl Ove Knausgård életrajzi sorozatából egy másik valóságot ismerhetünk meg. Kiderül, hogy arrafelé a legtermészetesebb, hogy a házasságban egyenlően oszlanak meg a feladatok, és a két szülőreugyanannyi hárul a gyerekek ellátásában és nevelésében. A magyar olvasónak ez inkább fiktív tanmesének tűnhet.

– Tényleg fényévekre vagyunk még ettől. De azért látszik némi remény. A mai tizen- és huszonévesekből már eltűnőfélben vannak a régi beidegződések, és nem gondolják azt sem, hogy a gyereknevelés, háztartás kizárólag a nők dolga lenne. Alakulóban van a vitakultúra és a képesség az önálló gondolkodásra és döntésre.

– A színésznők helyzete is javult?

– Volna még tennivaló. A mi generációnk még a teljesen férfiak uralta rendhez szocializálódott, nemcsak a színházban, hanem az élet minden területén is, és ez bizony máig meghatározza emberi viszonyainkat. Szerencsére látni apró jeleket a változásra.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.