Barátság extrákkal, avagy túlélni Szarajevót

„Ha a zsidók elköltöznek,
az rossz jel a városra nézve.”
(Bosnyák közmondás.)

Dzsámik, minaretek, karcsú keresztény templomok, pravoszláv hagymakupolák és Dávid-csillagos zsinagógák. Szarajevó az egyetlen város, ahol pár száz méteren belül megtalálhatók az iszlám, a szerb ortodox, a katolikus és az izraelita vallás templomai. Szarajevó Európa Jeruzsáleme.

A hódító oszmán törökök még biztonságos karaván-pihenőhelynek alapították a települést, majd az évszázadok alatt soknemzetiségű, színes kultúrájú, pezsgő főváros lett, melyet számos módon próbáltak elpusztítani.

Árvíz, tűzvész és – hogy csak a magyar vonatkozásokat említsük – Mátyás király kíméletlen serege, aztán Savoyai Jenő, hogy végleg elrettentse a törököt, porig égette, rombolta a várost, majd 1878-ban megtörtént az okkupáció, amely szintén sebeket ejtett Bosznia Hercegovina fővárosán. Az élet mégis úgy hozta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia részeként Szarajevó az egyik legjelentősebb kulturális, kereskedelmi és tudományos központtá vált, és ekkor törtek a magasba a török fürdők és a fűszerillatú utcácskák mellett a pompás neoreneszánsz paloták, neobarokk és szecessziós épületek.

A Bascsarsián most is vörös cserepes házakban sütik a gombás, húsos lepényeket, méztől csöpögő édességek, pazar szőnyegek és különböző míves portékák kínálják magukat a bazárban.

Gazi Husrev bég dzsámija a mo­­hácsi csatában szerzett hadizsákmányból épült, Gavrilo Princip a Miljacka-folyó túloldalán, a Zelenih beretki utca sarkán várta Ferenc Ferdinándot, és nem messze az Osztrák zenepavilontól áll a mór stílusú szépséges zsinagóga.

A szefárd zsidók a spanyol üldözés elől kerestek menedéket Szarajevóban az 1500-as évek közepén. Szenvedélyes, ro­­man­­tikus dalaik voltak, és spanyol ere­­de­­tüket őrizték nyelvükben, a héber és spanyol keverékéből álló ladinóban is. Többségük bőrcserző és bádogos volt, de akadtak, akik orvoslással, gyógy­­sze­­ré­­szet­­tel vagy éppen üveg-, textil- és szőrmekereskedéssel keresték a kenyeret. Amikor Bosznia-Hercegovinát a Monarchiához csatolták, Szarajevóba érkeztek az első askenázi, azaz kelet-európai zsidók. 1902-ben ők építtették ezt a négykupolás, ma is működő kétszintes imaházat. (A régebbi, szefárd zsinagógát már csak ünnepekkor nyitják ki.) Akkoriban tizenötezer lelket számlált a szarajevói zsidó közösség.

A második világháborúban egy német parancsnok – akinek zsidó felmenői is voltak – a zsinagóga földszintjét istállónak rendezte be, a kegytárgyakat és a bútorokat pedig a pincébe vitette, így minden épségben megmaradt, kivéve az Istenben hívőket. Asszonyok, férfiak, nők, gyerekek, öregek. A haláltáborokból alig kétezren tértek vissza. Szarajevóban negyvenöt után hétszázra csökkent a zsidó lakosság száma, mivel sokan Izraelben vagy más országban kezdtek új életet. A traumatizált közösségek a holokauszt után egyesültek: az askenázi zsidók itt ma is együtt imádkoznak a szefárdokkal. (Mivel a zsinagóga alsó része elvesztette spirituális tisztaságát, a földszintet közösségi térré alakították át, a hívek pedig az emeleten működő imaházban fordulhatnak az örökkévalóhoz.)

És ötven évvel később Szarajevóban zajlott a modern kori történelem egyik legvéresebb, leghosszabb ostroma.

A békés lakosságot 1992 áprilisában, a ramadán utáni első nagyobb ünnepen kezdték bombázni a szerb egységek, majd a gyilkos ostrom három évig folytatódott. Jugoszlávia felbomlásakor a lakosság egy részét magával ragadta a nacionalista hangulat, de rengetegen voltak, akik szerettek a tarka nemzetiségű országban élni, és ellenezték, hogy vallásuk vagy származásuk alapján különítsék el őket. Szarajevó Jugoszlávia legszínesebb városa volt, ahol évszázadok óta együtt kereskedtek, gazdagodtak, szegényedtek, házasodtak és temetkeztek bosnyákok, szerbek, katolikus horvátok és a zsidók. A háború kitörésekor a legtöbb szerb és horvát lakos elhagyta a várost, de ezrek és ezrek maradtak, köztük számos vegyes származású család.

A boszniai szerb katonai erők – a jelenleg is népirtással vádolt Ratko Mladić tábornok vezetésével és a srebrenicai mészáros Radovan Karadžić politikai utasítására – ellenőrzésük alatt tartották Szarajevó majdnem teljes víz-, élelmiszer- és áramellátását. Az emberek a belvárosi parkban felállított kutakról műanyag kannákban hordták a vizet a főzéshez, takarításhoz, mosáshoz. Az orvlövészek és az aknavetők tízezer szarajevóit gyilkoltak meg az utcákon, ötvenezret pedig megsebesítettek. Közülük sokan épp vízhordás közben vagy a piacon vesztették életüket. A túlélés mondatai szájról szájra jártak. „Ahol embereket látsz, oda te is biztonságban mehetsz. Ha azt látod, hogy a többi ember fut, fuss te is! Ha valahol senkit nem látsz, oda ne menj.”

Amikor egy Szarajevóba érkező menekült megkérdezte az utcán, hogy hol talál segítséget, a válasz így hangzott: „Menj a zsinagógába. Ők segítenek. Ha pedig nem tudnak, legalább meghallgatnak.”

Mert ekkor az épületben már működött a La Benevolencija. Az önkéntesekből álló segélyszervezet a béke szigeteként egyedülálló menedéket nyújtott a szenvedő városnak. Kezdetben a szarajevói zsidó közösség vezetői: Ivica Ceresnjes építész, Jakob Finci ügyvéd, valamint Danilo Nikolić mérnök felkeresték az American Jewish Joint Distribution Committee vezetőit Zágrábban, és élelmet, gyógyszert, ruhát kértek Szarajevónak. Aztán a zsinagóga mellett a zsidó közösségi központ földszintjén berendeztek egy gyógyszertárat, ahol minden orvosság, kötszer és tabletta ingyen volt. Amikor a bombázások idején a környékbeli családok megkérdezték, hogy az éjszakát a templomban tölthetik-e, a válasz igen volt. Itzhak, akinek békeidőkben remek kávézója volt, nyitott egy kifőzdét, és forró levest mért a rászorulóknak. Az emeleten Vlado működtette a rádióállomást, hogy kapcsolatot teremtsen Belgráddal és Zágrábbal, Timur pedig vezette a rádiónaplót. A szerb Srdjan doktor, Jadranka doktornő és önzetlen társaik, a gyógyszerész Mirjana, Jasna és Miki nővér pedig orvosilag látták el a várost. Hetente egyszer még egy fogorvos is csatlakozott a csapathoz, aki lyukas fogakat tömött, műfogsort készített. Sonja megalakította a La Bohoreta női klubot, ahol édességeket készítettek az egyedül hagyott gyerekeknek, bábelőadást vagy más programot találtak ki a kicsiknek. Az ostrom alatt a posta is leállt. Ezért a Szarajevóba címzett leveleket a segélyszervezet teherautóin Splitből a zsinagógába vitték, és innen fiatal önkéntesek kézbesítették őket a helyieknek. Máskor meg újságírókat kértek meg, hogy golyóálló mellé­­nyeik bélését levelekkel tömjék tele és vigyék őket egyenesen az imaházba. A La Benevolencijában diákok, tanárok, buszsofőrök, gondnokok és rendőrök is dolgoztak. Senki nem kérdezte, hogy ki zsidó, muszlim, horvát katolikus vagy szerb ortodox. A barátaikon akartak segíteni. A különböző vallású emberek összefogtak, és politikai nézeteiket félretéve csaknem négy éven keresztül együtt nyújtottak reményt a haldokló városnak.

Az ostrom ideje alatt Edward Serotta fotókat készített a La Benevolencija munkájáról és Szarajevó megpróbáltatásairól. A képek a Time magazin, a Süddeutsche Zeitung és a Die Zeit számára készültek. A megrázó és elgondolkodtató felvételek alapján rendezte meg a Centropa Alapítvány a Túlélés Szarajevóban című kiállítását, amely az Izraeli Kulturális Intézetben látható.

A La Benevolencija tizenegy mentőkonvojt szervezett a pusztulásra ítélt Szarajevóból. Az első 1992 tavaszán, az utolsó és legnagyobb 1994 februárjában indult útnak. A februári háromszáz fős csoportban mindössze száztizenhatan voltak a zsidó hitközség tagjai. Az utazás reggelén az emberek összepakoltak és a zsinagóga elé vitték a holmijukat. Az exodushoz a boszniai kormány, a boszniai szerbek és horvátok, Horvátország, illetve az ENSZ jóváhagyása is kellett. Az egyik képen Nadja Bojanić törli könnyeit, búcsúzik gyermekeitől, akik a busszal végleg elhagyják a várost. Egy másik fotón sötét kendős, barázdált arcú öregasszony markolja hatalmas botját. Ő a muszlim Zeyneba Hardaga, aki férjével, Musztafával együtt a második világháború előtt otthonában albérlőket is fogadott. Egyik bérlőjük, Josef Kabiljo zsidó volt. Amikor évekkel később a fasiszta eszmék Szarajevót is elérték, és kezdték begyűjteni a zsidó származású lakosokat, Josef régi ismerősénél, a Hardaga családnál kopogtatott. „Sosem hagyjuk cserben a ba­­rá­­tain­­kat” – mondta Musztafa, és befogadta az üldözöttet. Aztán az usztasák mégis elfogták és bebörtönözték Kabilót, ekkor Zeyneba és férje élelemmel teli csomagokat juttatott el a zsidó barátnak. Josef Kabiljo egyike volt azon szerencséseknek, akik túlélték a borzalmakat. Zeyneba 1985-ben kapta meg Izraeltől a Világ Igaza-kitüntetést. A szarajevói asszony volt az első muszlim, aki ilyen elismerésben részesült.

Amikor a kilencvenes években Zeyneba és családja került veszélybe, a zsidó állam felajánlotta az asszonynak, hogy gyermekeivel együtt Izraelbe költözhetnek. Zeyneba az utolsó mentőkonvojjal hagyta ott szeretett városát, aztán megérkezett Izraelbe, ahol még Jichák Rabin miniszterelnök is személyesen üdvözölte. Az idős asszony a fogadáson állítólag odaszólt az újságíróknak, hogy péntek van, siessenek haza, mert fel kell készülni a szombat fogadására.

Egy másik képen kamasz fiú a busz ablakánál. Kabátja alatt kötött pulóver, sír a mosolya, ahogy a kamerába néz. Denis Karalić bosnyák muszlim apa és lengyel katolikus anya gyermekeként született. Amikor a család az ostrom alatt Szarajevóban rekedt, az apa Nada Levytől, a zsidó közösség egyik tagjától bérelt szobát. A tizenkét éves Denis és Nada unokája, Rasho összebarátkoztak. Húzós kocsijukon naponta együtt hordták a vizet a közösségnek. Aztán egy nap Denis megsérült egy aknatámadásban, doktor Srdjan szedte ki az üvegdarabokat a hátából és a vállából. A szülők beleegyezésével az utolsó mentőkonvojjal a sebesült fiút is kimenekítették Izraelbe. Húsz hónap óta először járt olyan földön, ahol nem lőttek rá.

Tanulmányainak befejezése után Denis Karalić Izraelből Bécsbe költözött, ahol több éven keresztül a Holokauszt Kárpótlási Ügynökség és a Zsidó Múzeum munkáját segítette.

Ha megkérdezték, hogy bosnyák muszlim létére hogy végezhet ilyen munkát, azt felelte: „Gyerekkoromban a La Benevolenciában mindenki szeretett együtt dolgozni. Azzal, hogy itt tevékenykedem, talán vissza tudok adni belőle egy keveset.”