Betelt a pohár – Bánsági Ildikó nem akar botrányt
Bár nem indokolta részletesen, tán meg sem fogalmazódott még benne letisztultan, hogy ezt pontosan miért is tette, de ahogy eddigi pályája mutatja, meg szokta érezni, mikor kell igent, és mikor nemet mondani.
Annak idején kényelmes helyzetből jött el a Vígszínházból, pedig látszólag volt ott számára pénz, paripa, fegyver, de ő tudta, hogy művészileg megrekedt. Nem bírta, hogy akkor is megdicsérték, ha tisztában volt vele, nem jó, amit csinál, és sejtette, hogy „nem gondolkodnak benne igazán”. Nemet mert mondani a szerződésre, s a patinás teátrumból kiment a város szélére, a lepukkant épületű, de számára érdekesen pezsgőbb életet kínáló József Attila Színházba, ahol különben pályája elején már játszott pár évig. Majd három esztendő után újra odébb állt, mert azok a művészi törekvések, amelyekért odavágyott, nem voltak folytathatók. Irigylésre méltóan kifogyhatatlan energiája, kiapadhatatlan játékkedve hajtotta tovább.
Persze sok minden függ a szerencsétől, de hogy a színész milyen pályát fut be, azon is múlik, mer-e időben lépni, vagy inkább eltespedve, nekikeseredve dagonyázik az állóvízben. Bánsági általában mert tovább állni. Olyan is volt, hogy a színházat húzták ki a lába alól: a temérdek elsőrangú színészből együttest építeni akaró Művész Színházat hamar kivégezték; amikor Dörner Györgyöt nevezték ki az Új Színház élére, a művészek jelentős része szedte a sátorfáját. Ekkor Bánsági nyilván habozott, tán felmérte, hogy az ő korában a színésznők már nem túl kapósak, kevés számukra a jó szerep. Ezért csapaton kívülieket csak elvétve, a lehető legszükségesebb esetben hívnak; aki elhagyja a társulatát, bármennyire is kiváló, számíthat arra, hogy vákuumba kerül. Bánsági végül egy év elteltével, 2013-ban a Nemzeti Színházba „slisszolt” át, amelynek már egyszer volt tagja, amikor másodszorra hagyta ott a József Attila Színházat.
A Nemzetiben játszott egészen mostanáig.
Eljövetele onnan meglepetésszámba ment. Egybeesett azzal, hogy kiderült, Vidnyánszky Attila lesz a Színház- és Filmművészeti Egyetem fölé rendelt kuratórium elnöke. Nem mondta azonban, hogy ezért jött el,
mégis sokan párhuzamot vonnak. Tulajdonképpen nem mondott semmi konkrétumot, csak annyit, hogy egy ideje már halmozódtak „a dolgok”. Soha nem volt forradalmár, nem voltak látványos, vállalhatatlan politikai megnyilvánulásai, de a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként besorolták jobbra, ami biztos havi apanázzsal jár, a Nemzet Művészének lenni pedig még ennél is jóval nagyobb havi juttatással. És azt is nehéz vitatni, hogy a Nemzet Művésze cím és a Magyar Művészeti Akadémia tagsága között azért csak adódik némi összefüggés. Valahogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagsága nem jár hasonló előnyökkel, de ne akadjunk fent ilyen csekélységeken.
Bánságiról nyugodtan kijelenthető, hogy kiteljesedett művészetével rászolgált bármilyen címre és díjra. Az pedig, hogy megvált a Nemzeti Színháztól, ahonnan fix jövedelme volt, evidensen jókora anyagi veszteséget jelent számára, tehát áldozat a részéről, miközben persze bármi is történik, ő nem fogja a földönfutó színészek számát gyarapítani. Az azért kockázatot jelent, hogy kap-e máshol megfelelő szerepeket, noha azon is el lehet gondolkodni, hogy a Nemzetiben gondolkodtak-e benne igazán? Vagy netán ez lehetett eljövetelének az oka?
A port.hu szerint egyelőre tovább játssza az eddigi szerepeit. Három produkcióban négy előadása lenne októberben, ami nem tűnik agyonfoglalkoztatásnak. Örkény Macskajátékában kétszer lépne fel októberben: Gizát adná Szász János elégikusan szép rendezésében, Udvaros Dorottya Orbán Bélánéja és Blaskó Péter kiérdemesült operaénekese (Csermlényi Viktor) mellett. Valószínűleg megformálhatná Orbánnét is, akiben szinte kamaszokat megszégyenítő energiák dúlnak. De ezúttal ő lett a tolószékbe kényszerült, Németországba szakadt Giza, aki igencsak jó körülmények között él a fiánál, mégis magányos. Bánsági méltósággal, egyenes derékkal, elegáns tartással ül a tolószékben, finoman disztingvált ruhájában. Unatkozó úrinő, az eseménytelen jómód „lenyomata”.
Bánsági ugyanúgy képes mély fájdalmak megjelenítésére, mint könnyed komédiázásra. Ez azért jelentős teljesítmény tőle, mert ő ennek éppen az ellentéte. Örökmozgó, lendületes, kimértségnek nyoma nincs nála, jókora elánnal beszél. Reggelente gondozott kertű pomázi házából kilépve hatalmas sétákat tesz a Duna-parton a kutyájával, és közben gyakran szöveget is tanul. Ha netán zenés darabban játszik, akár bizony még dalra is fakad, a szembejövők jókora ámulatára.
Maradt benne valami a kamaszok szertelenségéből, vagányságából, olykor tán hebrencsségéből is. Mindig dolga van, állandóan szalad.
Gyors tempóban, felpörgetetten beszél.
Ezeket a tulajdonságait remekül érvényesíthette a Házasság Palermóban – Kiss Csaba által rendezett – előadásában, amelyet egy alkalomra tűztek ki októberre. Rohangálós Goldoni-vígjáték, tele helyzet- és jellemkomikummal, némi „néző-macerával”, intenzív mókázás. A harmadik produkció, amelyben még szerepel, a Vidnyánszky Attila által monumentális látványvilággal színpadra állított Rocco és fivérei, szintén csak egyszer megy majd októberben. Amúgy nehezen viselik a színészek, ha ilyen ritkán mennek a produkciók, rettegnek a szöveg elfelejtésétől.
És ha már a sérelmeknél tartunk.
Biztosan sérelem az is, hogy a Mennyei hang szintén sebtében eltűnt a Játékszín repertoárjáról, pedig csak 2018 tavaszán mutatták be. Bánsági tébolyító volt a valóban létezett, a világ legrosszabb énekesnőjének kikiáltott Florence Foster Jenkins szerepében, aki nemigen talált el egyetlen hangot sem, mégis telt ház előtt lépett fel még a Carnegie Hallban is. Rajongtak érte, és kiröhögték. Bánsági attól volt elementáris, hogy nemcsak szánni való dilettánst játszott, akin fel kell háborodni, hogy egyáltalán mi a fenét keres a pódiumon, hanem megmutatta azt is, hogy Florence eszelős módon beleélte magát a nekünk elviselhetetlenbe. Az éneklés közben rázkódott az egész teste, arcára kiült az elképesztő koncentráció, meg a gyönyör, hogy ő most valami csuda széppel ajándékozhat meg bennünket. Lerítt róla a mámoros boldogság, hogy ott állhat előttünk: miközben iszonyúan fals hangok törtek elő a torkából, ő csaknem a mennybe szállt.
Bánsági Ildikó nagy művész, akiről tudható, hogy nem akar maga körül politikai felhangokat, nem akar botrányt, örökös párbeszédet szeretne, és mind rémültebben nézi, hogy ez egyre inkább elmarad. Most betelt nála a pohár. Nyilatkozataiból kiderül, hogy nem tudja, mi lesz, nem is fogalmazott meg magának semmit pontosan, de elege lett.
Most tetszik, nem tetszik, ez van vele, jólesik az együttérzés, rosszulesnek a támadások, de egyelőre kis csendre lenne szüksége, aztán valami csak-csak kialakul.
