Bán és Bán

A Kamra előadása megrázó jelenettel indul. A színpadon boncterem, csontsovány test a boncasztalon. „A hatvanas hajléktalan férfit holtan találták egy parkban meztelenül. Előzőleg leitathatták, azután kirabolták. Halálát kihűlés okozta” – darálja unottan a boncmester. Segédei undorodva mustrálják a tetemet. Majd képzeletbeli játék kezdődik. A halott „feltámad”, s mint valami élő kísértet, átlép a proszektúra falán, elindul vissza a saját múltjába. A Rükverc időutazás. Ugyanakkor kegyetlen tükörkép az egzisztenciálisan, morálisan széthullott magyar társadalomról.

Az előadás különlegessége, hogy a főszereplőt, Vidra Zsoltot ketten játsszák. Az idős hajléktalant Bán János alakítja, aki a jelenetek során harminc évet fiatalodik. Színészi bravúr, ahogyan a fizikailag, mentálisan leépült figurából átalakul életerős férfivá. Az ifjú Vidra szerepét Bán Jánostól fia, Bán Bálint veszi át: visszafiatalítja a főhőst, egészen a születéséig.

Bán János harminc éve a Katona József Színház tagja. Bán Bálint negyedéves hallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Jelenleg gyakorlaton van a Katonában. A két Bán először játszik együtt. A Rükverc rendezője, Máté Gábor nyilatkozta: a szerepcserés előadás a két színész nélkül nem jöhetett volna létre.

Bán Jánossal 2000-ben találkoztam utoljára. Portrét írtam róla. Akkor is ebben a szűk színházi öltözőben beszélgettünk. Mintha semmi nem változott volna. Bán ugyanolyan szikár, csupa idegszál ember, legfeljebb szürkébb a haja, több a szarkaláb.

– Most ért véget a próba, és mindjárt indulnom kell. Meghívtak zsűritagnak egy versmondó versenyre.
Jelmezei közt toporog idegesen.

– Esetleg halasszuk el a beszélgetést? – kérdezem.
– Á, dehogy! Van még időnk, és a fiam is mindjárt jön. Kezdjük!
Érződik, a rohanás természetes életritmusa. A hajszoltsága mindennapos. Noha Bán János már nyugdíjas korkedvezménnyel, napi tizenkét órát próbál és játszik a Katonában, mellette vendégszerepléseket is vállal. Nem spórolhat az energiáival, két kisgyereket kell felnevelnie. Az első házasságából két nagy fia van, ők már önállóak. Bálint kollégista a színművészetin, így legalább spórolhatnak az albérleten.

Közben megérkezik Bán Bálint: a nyúlánk, szőke srác mintha édesapja fiatalkori hasonmása lenne. Helyet szorít magának a lépésnyi öltözőben.

– Szervusz, kisfiam – fordul felé az apja, és nyugtalanul pillant az órájára.
Bán János életében mindig is az apaszerep volt a legnehezebb: színházszenvedélyének árát a család „fizette meg”. És az elmaradt meghitt pillanatok nem pótolhatók. Azt mondja: egy kezén meg tudná számolni, hányszor fürdette Bálintot kiskorában. Sosem volt otthon esténként, csak előadás után, éjjel ért haza. Már mindenki aludt. A szivacsokon. Mert a színészi fizetés akkoriban is kevés volt, nem futotta ágyra a Logodi utcai szuterénben.

Apja visszaemlékezéseit a fia folytatja. Bár gyerekkorában sokszor hiányzott az édesapja, elfogadta, hogy a színészmesterség ilyen életformával jár. Apjának minden bemutatójára elment. A Stílusgyakorlatot legalább negyvenszer látta.

Tízéves volt Bálint, amikor a szülei elváltak. Bátyjával, édesanyjával és a nagymamával külön lakásba költöztek.

– Megviselt a válásuk, de aztán beláttam, így lesz jobb mindenkinek. A szüleim együtt már elviselhetetlenek voltak, külön-külön viszont nagyon szerethető emberek. Én amúgy mindig apás voltam.
Bán János Alsóörsön örökölt egy szőlészetet, és hobbija lett a borászat. Bálint lejárt hozzá segíteni. Sokszor hajnalig ültek a Balaton-parton, pecáztak. János mesélt, a fia imádta hallgatni a színésztörténeteket. Ám az iskolában, baráti körben soha nem dicsekedett az apjával. Sokan nem is tudták, hogy ő a színész fia. Az idősebb Bán nem csodálkozik ezen.

– Nem akartam híres lenni. Nem hajszoltam a népszerűséget, nem szerepeltem a gyerekeimmel a magazinok címlapjain. Óvtam a magánéletemet a nyilvánosságtól.
Bálint már gimnazistaként eldöntötte, színész lesz ő is. Más hivatást el sem tudott képzelni. Tehetségét, maximalizmusát az apjától örökölte. Makacsságát is: nem hagyta magát lebeszélni a pályáról. Noha édesapja gyakran mondogatta: nem olyan ma már a színészet, mint régen, amikor még készültek tévéjátékok, filmek, s ha nehezen is, de meg lehetett élni. Amikor még volt presztízse a szakmának.

Bán Jánost 1975-ben elsőre felvették a színművészetire, Horvai István és Kapás Dezső osztályába. Már főiskolásként forgatott. Aztán főszerepet kapott Szomjas Györgytől A falfúróban. Később Jiří Menzel hívta filmezni: Az én kis falumban Bán az együgyű falusi legényt, Otikot játszotta. A filmet 1987-ben Oscar-díjra jelölték. A színész ott volt Los Angelesben az Oscar-gálán. Bár nem ők nyertek, Jane Fonda külön gratulált neki: „János, ezt a díjat nektek kellett volna kapnotok.”

De Bán János színházi pályafutásán mindent elért, amit magyar színész itthon elérhet. Néhány vidéki év után Zsámbéki Gábor hívta az akkor alakuló Katona József Színházba. S noha az elmúlt harminc évben olykor megfordult a fejében, hogy máshova szerződjön, mindig rádöbbent arra: jobb színházat úgysem találna.

Bán Bálintot is elsőre felvették a színművészetire 2009-ben, Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályába. Egy év múlva diplomáznak. De a növendékeket semmilyen állás nem várja.

– Tizenegyen vagyunk az osztályban, és csak hármunkat hívtak színházi gyakorlatra. A többieknek ez sem jut. Nincs hely sehol.
Minden osztálytársa a Katonába szeretne jönni. Akadt, aki meg is jegyezte: „Persze neked könnyű, ott van az apád.”

Pedig Bán János soha nem egyengette fia karrierjét. Úgy gondolta, a gyereknek önállóan kell boldogulnia, mert a sikereit is csak így érezheti a sajátjának. Nem lobbizott azért sem, hogy Bálinttal közös előadásban játszhasson. Mindkettőjüket váratlanul érte, amikor Máté Gábor az idősebb és ifjabb Vidra Zsolt szerepét rájuk osztotta. Bár a Rükvercben vannak közös jeleneteik is, az apa nem instruálta fiát a próbákon. A családi érzelmek nem a színpadra valók. A színészgyerekeknek amúgy is az a legnehezebb, ha a szüleikhez hasonlítják őket. Az igazi tehetség „saját jogon” érvényesül a pályán.

Noha az elkallódás, a lecsúszás veszélye nagyobb, mint bármikor.

Bán János szerint a Rükverc a rendszerváltás veszteseiről szól. A magyar társadalom többségéről, amely növekvő egzisztenciális félelmekkel, létbizonytalansággal küszködik napról napra. De szól a színészekről is, mert az anyagi, szellemi elszegényedésnek a színház is az áldozata. És az ádáz kenyérharc felőrli a művészi ambíciót.

Bán Bálint csak szelíden mosolyog.

– Az utolsókból lesznek az elsők – mondja huszonkét életévének optimizmusával.
Azért hozzáteszi: nem sokat gondol a jövőre, mindig csak a következő lépésre. Ez eddig bevált.

Édesapjának a „szerepcserés” főszerep privát múltidézés is. Fiában mintha egykori önmagát látná a színpadon. Találkozás egy fiatalemberrel... És Jánosnak nincs miért szégyenkeznie. Megvalósította ifjúkori álmait, bizonyította, hogy a magyar színészet is lehet világhírű. Az én kis falumért Párizsban a legjobb férfialakítás díját kapta anno. Prágában két éve Trebbia Európai Díjjal jutalmazták. A Színészi Küldetés Díját pedig Szlovákiában vehette át. Színészgenerációjából talán senki nem kapott annyi nemzetközi elismerést, mint ő. Különben annak idején egyéves amerikai szakmai ösztöndíjat is felajánlottak neki az Oscar-gálán. Nem fogadta el. Inkább hazajött a gyerekeihez. Mert apának lenni bármilyen nehéz is, minden más szerepnél fontosabb.

Bán Bálint 2014-ben kap színészdiplomát. Akkor lenne a legboldogabb, ha a Katonában maradhatna, és harminc év múlva is itt lehetne még ebben a szűk színházi öltözőben.