Balkáni viszonyok
Marosvásárhelyen végzett, a kolozsvári színháznál kezdte a pályát a kilencvenes évek elején, majd az alakuló budapesti Bárka Színházhoz szerződött. Néhány éve szabadúszóként játszik több fővárosi és vidéki teátrumban. Egyik alapítója a független Vádli Alkalmi Színházi Társulásnak. Saját rendezéseiben többször is foglalkozott a hatalom és az „alattvalók” viszonyával. Nemrég mutatták be legújabb rendezését, a Vádli és a Stúdió K közös produkcióját, Harold Pinter Az utolsó pohár című művét. A történet arról szól: miként próbálja a diktatúra pribékje önfeladásra bírni, saját szolgálatába állítani a letartóztatott értelmiségi házaspárt. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
- Harold Pintert az Allende házaspár likvidálásának körülményei, a Pinochet vezette Chile viszonyai késztették a mű megírására. Üzenetét tekintve változtak mára a darab hangsúlyai?
– Huszonegy éves koromig Ceauşesc- diktatúrájában éltem. Nem az volt a legborzalmasabb, hogy időnként kikapcsolták az áramot, és üresek voltak a boltok. Hanem az, ahogy már a gyerekekbe belenevelték a félelmet: az otthoni dolgokról hallgatni kell. Számomra intő jel volt, amikor három éve a tizenegy éves fiam egy konyhai beszélgetés során azt suttogta: „Halkabban, mert a Fidesz...” Én nem erre neveltem, ám a közösségi tapasztalatai erre késztették. Ezt nem tudom elfogadni, nem vagyok hajlandó félni. A diktatúra esetleges lehetősége is felháborít. Ugyanakkor Pinter darabja tanulsággal szolgál arról, hogy miként lehet odáig jutni, mi történik, ha már ott vagyunk.
– Egyik alapítója a független, kritikus hangvételű előadásokat jegyző Vádli csapatának. Több rendezésében is kitért már a hatalom túlbuzgóságaira. Például az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra meghívott, a Szkénével és a Fügével közös produkcióban készült I. Erzsébetben. Alkotói szabadságában nem a diktatúra lehetősége tükröződik.
– Miközben eltűntek a demokráciát összetartó fékek és ellensúlyok. Köztársaságban szeretek élni, de még az elnevezést is kisatírozták. Ez nem stimmel, beszélni kell róla. Persze őszintén kitérve saját színházi világunkra is. A Képmutatók cselszövése című előadásunkból kiderül: Molie`re a maga pozíciójában éppolyan kiskirály, mint az állam uralkodója. Ma sem akkor kiabál valaki, amikor – nem mindig érdemei szerint – megkap egy színházat. Hanem amikor – gyakorta sajátosan átlátszó körülmények között – elbukja a pályázatot. De tágabb perspektívából szemlélve a jelent: ahová mára jutottunk, abban szinte minden rendszerváltó benne volt. A legtöbben saját érdekeiket, pártjukat tartották szem előtt. Nagyon kevesen gondoltak elsősorban is a hazájukra.
– Lajos udvarában, Molie`re társulatában még a gyarlóságok közt is érzékelhető a teremtő, alkotó szándék folytonos jelenléte. Pinter világa egészen más, honi viszonyaink kapcsán pedig a társadalom tudósai rendre a Kádár-korszak „kottáját” említik. El tud képzelni egy tempóváltást?
– Ami az ütemeket illeti: viszonyaink szerint balkáni ország vagyunk, csak éppen a ritmusérzékünk hiányzik. Pedig az színesíti az életet. Minél inkább haladtunk előre az időben, annál kisszerűbbek lettünk. Nézzük meg, kik vettek részt a rendszerváltást követő első Országgyűlésben, és kik ülnek ott ma. Kikoptak az igazi értelmiségiek. Van viszont asszonyverő, aki vak komondorával magyarázza a balesetet. Minap volt szkinhedet neveztek ki az Országgyűlés alelnökének. A mélyen gyökerező, önérdekek által meghatározott korlátoltságból még a rendszer iránt kritikusabb emberek sem tudnak feltétlenül kitörni. Mindenkinek a saját virágzó vagy csak vegetáló kiskertje a fontos. Ezért van az, hogy máig nem tudtak végrehajtani egyetlen nagy szociális reformot sem. Ebben a közegben elkopik a szolidaritás. Már a jegyünket sem bízzuk másra a tömött buszon, hogy kilyukassza helyettünk. A kilencvenes évek hajnalán ez azért másként volt. Színházcsinálóként mégis hiszem: ha az emberek próbálnak választ adni a darabokban megfogalmazott kérdésekre, akkor elmozdulhatunk a normalitás irányába. A választások azt is jelzik: a politikát illetően az ország hatvan százaléka apátiába került. Ez nem lehet végállapot. És az apátiával szemben a Jobbiknál is lehet jobb megoldást találni. Még akkor is, ha a baloldal már alig látható.
– A progresszív gondolatokkal, kérdésekkel szemben erős kínálat van giccsből is. Elapadhat vajon az arra való kereslet? Beleértve a stadionkultuszt, a kolbásztöltő versenyek vidor értelmetlenségét, a „remény színháza” című trikolórkamuflázst.
– A Római Birodalom is kenyérrel és cirkusszal operált, mégis tovább döccent a világ. Aztán persze jöttek újabb elakadások, simább szakaszok. Amikor láttam a The New York Timesban a felcsúti stadiont, a puszta fotók alapján az jutott eszembe: itt egy szép falusi parasztház, amelyet valakik képtelenek tisztelni, és ezért ráépítettek egy monstrumot. A dolog attól igazán elképesztő és végtelenül giccses, hogy a ház a miniszterelnöké, és maga rendelte a stadiont a végébe. Mi lehet emögött: szimpla iskolázatlanság, mélyből fakadó műveletlenség? Ha tehetném, én azt kérdezném a miniszterelnöktől: miért nem óriási kerti törpéket állíttatott oda? Tanulságos s talán józanító lenne az okfejtése.
(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)
