Azért lengyelnek sem könnyű lenni ma
Elmondom néhány mű tartalmát, alátámasztandó a címben foglalt állítást. Jakub Jezierski faliszőnyege mutatós szobadekoráció. Hunyorítva. Közelnézetben a szőttes mintázata azonban maga a borzalom birodalma. Az Isteni Gondviselés templomát egy godzillaszerű szörny nyomorgatja, a gigászi hóember körül bevetésre kész rohamrendőrök masíroznak, az ottani TEK-esek pedig már egészen körbevették a bankot, a gyógyszertárat és a jobbra-balra fröccsenő civil lakosságot. Amúgy korrekt, kelimszövésű, gyapjú textil kézimunkáról van szó, távoli rokonain még geometrizáló madarak és virágok mustrája tagolta a síkot. Itt a téma a PC-n működtetett videojátékokból ered, azt hiszem, az „istenszimulátoros” fajta volt a legfőbb ihlető. Továbbá.
Justyna Chmielewska fotósorozatának egyik darabján sehonnan sehová vezető járda látszik, és úgy tűnik el a semmibe, mint rossz álom a vekker csörgésére. De nini: az álmot ismeretlen kezek földíszítették. Apró lengyel papírzászlócskák szegélyezik az öncélú utat, nyilván azért, hogy egy lépés se maradjon a nemzeti nagy lét által megszenteletlenül. Akár van annak értelme, akár nincs. Egy másik felvételen sokemeletes panelház keskeny oldalát nőifehérnemű-reklám borítja. Illetve borítaná, ha a kivilágított lépcsőházi ablakok sora nem futna végig a szép gigaakt gerincoszlopán. Olyan így, mint egy kacér Tyrannosaurus, aki fényes trükkel zsibbasztja az áldozatnak kiszemelt éhes fogyasztót. A sorozat címe: Poland. Továbbá.
Maja Gordon a kiüresített lengyel jelkép szomorkás komikumát egy fölfúvódó, majd behorpadó, nagy fehér poliészterből formált lufisassal szimbolizálja. (Tudjuk, nemzeti szimbólumokkal játszadozni nem veszélytelen vállalkozás mifelénk, K.-Európa környékén.) Aneta Grzeszykowska több mint hétperces videóján egy női akt saját megsokszorozott testéből formál arabeszket, így ábrázolva, hogy az „alapanyag” szánalomra méltóan védtelen és mindenféle látványos manipuláció által fenyegetett. (Tudjuk, mi van arrafelé mostanában a női önrendelkezés jogával.) Agnieszka Kurant és Anna Baumgart lefotózott installációján pedig zárójelbe rakott, lebegő, fényes hőlégpontok látszanak, úgyis mint mementók, úgyis mint szünetjelek, ha már a nagy gettóból a kis gettóba vezető út mind ez idáig más emlékjelet nem kapott. (Azt is tudjuk, hogy arrafelé a multikulturális gyökerek fölidézése nem a leghálásabb projekt. A visegrádi országokban az ilyesmit hivatalosan nem jegyzik túl magasan.)
Fiatal Lengyelország (A valóság utórezgései) a Ludwig Múzeumban Fotó: Ludwig Múzeum/Glódi Balázs
A rezümé elég nyilvánvaló: a Fiatal Lengyelország (A valóság utórezgései) című és a Ludwig Múzeum második emeletén rendezett, valamint katalógus nélkül a nyilvánosság elé tárt kiállítás teli van oppozícióval, különvéleménnyel, rendszerkritikával, magyarán ellenzékiséggel. Nem is igazán értem, hogy Sarmen Beglarian és Sylvia Szymaniak kurátorok teljesítményét hogyan is „engedte át” a mai hivatalos lengyel önreprezentáció. Vagy nem figyeltek oda, vagy…
A mélyebb magyarázatot az első emeleti tárlat, a Vadnyugat, Az avantgárd Wrocław története című tárlat hordozza, amely legalább idegen nyelvű katalógussal és egy rövidke magyar nyelvű brosúrával segít tájékozódni. Nem mintha ez könnyítené a befogadást. Ember legyen a talpán – és persze speciális érdeklődésű polonista –, aki itt, a multimediális avantgárd dzsungelben, a szimpóziumok és fesztiválok, klubok és önszerveződő galériák renitens liánjai között nem téved el. (Örülni azért néha lehet, amikor egy-egy világsztár neve is fölbukkan a vendégeket soroló, telefonkönyvnyi névhalmazban. Látni a klasszikus konstruktivizmusból ideszármazó Henryk Stażewski nyomát, vagy a performerkultúra nagy alakjának számító Tadeusz Kantor ötleteit, vagy a lengyel szükségállapotot ihletett textilinstallációvá emelő Magdalena Abakanowicz kézjegyét. Meg néhány magyarét is, mint Bakét, Maurerét, Attalaiét vagy Tót Endréét).
De nem emiatt érdekes ez a német eredetű és ellengyelesített, agyonnyomorgatott és szélárnyékban hagyott dél-sziléziai város teljesítménye. Talán az alapok bizonytalan identitása, talán a múlttól menekülő, jövőre nyitott fiatal értelmisége, talán a jól eljátszott, a mi Pécsünkre és Kaposvárunkra emlékeztető ideológiai „szelep” szerepének föltalálása tette, hogy Wrocław vagy Breslau, vagy magyarosan Boroszló kulturális fogalom lett a „táborban”. A hetvenes-nyolcvanas években a keletiek itt nyugatiasak lettek, a nyugatiak itt balosokká váltak, a pártállamiak ide alig tették be a lábukat, és az ellenzékiek – majdnem – azt csináltak, amit akartak.
Ha hasonlítgatnám, de nem teszem: a félénk, túlvezérelt, alultájékozódott magyar neoavantgárd, mint fürge gyíkocska az óriás krokodil mellett, itt törpének hatna. Hiába voltak rokonok, akciórádiuszuk igen különbözött. Egy rémes nyelvű kísérőtanulmány „az erős individualizmusban tetten érhető függetlenséget és a művészeti szabadság élményét” említi mint eredendő okot. Igaza van, még akkor is – illik bevallani –, hogy ez a „krokodilosan erős” áramlat itt és most a Ludwigban sok látványörömöt nem okoz. Leginkább még az építészet határeseteivel szórakozó Jednostka Architektury romantikus jövőkonstrukciói, továbbá a nyolcvanas évek Luxus Galériájának bájtalanul undok festményei hagytak maradandó nyomokat az emlékezetben. Végül is nem minden nap lát az ember zölden és szikrázva csókolózó szerelmeseket (Bożena Grzyb-Jarodzka), illetve vezetőszáron tartott, meredt hímtagú Szent Sebestyént (Ewa Ciepielewska).
Mégis, ebből a gyorsan porosodó, tegnappá szürkülő és zavarosan interpretált dokumentációból értettem meg, hogy a „Fiatal Lengyelország”, a maiak, miért mernek többet, bátrabbat, mást csinálni, mint mi, magyar „gyíkocskák”. Az ellenzékiség Wrocławban és az egész országban nemcsak a vékony elit önkifejezési tripje, hanem mély történelmi tapasztalatokon nyugvó, tömegesen vállalt életforma.
Ingázni kezdtem tehát az első és a második emelet, a tegnapi regionális avantgárd és a kortársak kiállítása között. Akad átívelő életmű is, például Nicolas Grospierre brutális épületfotói, melyeken jól megfigyelhető a szanálásra ítélt vasbeton épületmonstrumok tündöklése és nyomora. A kibelezett magasházak, a romlásnak induló függönyfalak és az egykor vonzó raszterhomlokzatok ugyanis egyszerre jelképezik a tegnapi szépségeszmény elzüllését és az elveszett illúzió iránt érzett nosztalgiát.
De az átkötés ennél több, lényegesebb, megrázóbb. Rafał Żarski videóján, a Last Revolutionary című műben egy piros csuklyás ember rohan, rohan és rohan. Kezében fegyver, mellette hol békés járókelők, hol fölüljárók, hol zöldellő parkok, hol ipari táj. A körülmények. Hol jók, hol rosszak. A csuklyás ember a körülményekre ügyet sem vet. Csak arra figyel, hogy mozgása biztos maradjon, s hogy a fegyver – noha nem használja – a keze ügyében legyen. Ettől valahogy tekintélye lesz. Hosszú futására oda kell figyelni. Mint általában és mint minden korban a lengyel másképpen gondolkodókra.
