Az utolsó cannes-i tudósítás

Van hát, persze, némi bú s nosztalgia bennem, amikor ezeket a sorokat írom, hisz 1981 óta minden májust itt töltöttem a fesztiválon, vele öregedtem, őt néztem, fényképeztem, élveztem vagy szidtam. Ültem vetítőiben, jó társaságban, figyeltem Fellinit, Godard-t, láttam Tarantinót, Wim Wenderst és Ken Loachot, találkoztam legendákkal és földlakókkal vagy hatszázszor.

Persze a város éli az életét nélkülem is, ezután is. Sétányán sétálnak, napja alatt napoznak, bárjaiban bámészkodnak. A tenger csöndes és kék (zöld). Ez a világ azúrosabb része.

Amikor 1981-ben először jöttem a legfontosabb filmfiesztára, más volt a tétje ennek a kitekintésnek. Akkoriban a magyar kultúrpolitika a mozikban is szelektált: tűrt, tiltott vagy támogatott filmeket. Itt pedig bele lehetett látni a moziművészet mozgásaiba, dúló divatjaiba, irányaiba s arányaiba. (Nem volt olyan Aczél-zár, amelyet föl ne lehetett volna valahogy nyitni.) Itt láttam először Makavejev letaglózóan ironikus Montenegróját, Marco Ferreri bohémkeserű I love Youját, a Monty Pythonék bölcs bohócságait, Vajda Vasemberét, a Coen testvérek négykezeseit és a többit.

Manapság is itt tülekszik ám a lépcsőkön a sajtóvetítések előtt az a négyezer tudósító, aki rendre visszatér Cannes-ba (már aki), korán kel, küzd könyökkel, hogy bejusson, hogy láthassa. Aztán e „szenzációk” esztendő múltán pesti kis artmozik (már ameddig vannak) kongó nézőtere előtt hervadnak el. Most vált igazán szét a fesztiválfilm és a mozi, pedig a hetvenes–nyolcvanas években csattogtattak emiatt kardokat kritikusok, gyártók, kultúrpolitikusok. (A rissz-rossz meg mind bejön a pattogatott kukoricás mozitemplomokba.)

Harminc év persze nagy idő.

A fesztivál palotája is átköltözött, megterebélyesedett, bebetonozták, körülötte sátorváros született. Falusi búcsú és nagyvilági vándorünnep hullámai elegyednek, s ahol a tarajok összecsapnak, ott a legelevenebb a tér. A vörös szőnyegnél. Felfelé sokszor mentem rajta. Lefelé csak egyszer. (A lefelé a felemelő.)

Amikor először voltam ott, több szmoking jutott száz négyzetméterre, mint Budapest összes szekrényében. Igaz, ha robogón érkezett a palotához a díszruha, joggal gyanakodhattál, hogy nem a walesi herceget rejti, hanem az egyik ajtónállót. Aztán a formalitások oldódtak. Rendre veszített eleganciájából a fesztivál. Manapság már oda a fesz (és pöf), a sajtóvetítésen a mellettem ülő fesztelen kolléganő meztelen, szandáltalanított lábfejét szellőzteti a széken. (S még szerencse, hogy a pöf elmaradt.)

A filmvetítő csak az egyik fontos helyszín errefelé. A másik a Croisette, ahol ilyenkor antropológiai bemutatót tartanak önkéntesek. (Turisták.) Fekete bőrű nő szalmaszínű hajjal. Maláj miniszoknyás, csizmában, karikalábakkal. Száriban lebbenő hindu nő. Évezredek óta fáradt, aszott sárga. Skót szoknyás férfiú, fülében ezüst lóhere. Spanyol donna, emeletes mellekkel (szecessziós bérház oromzatára illők, erkélytartóknak). Szerencsés kezű fiú, aki végre talált valamit az orrában, s most elégedett. Ufók közelről s távolról.

Itt riszálnak, billegnek, sántikálnak az Apollók és a gnómok. A gének parádéjából minden amatőr embertanász kedvére szemezgethet: kiolvasni próbálván itt a japán, ott a maláj, indián, spanyol, kínai, vietnami, fekete-afrikai, normann, arab ősök átörökített mintáit egy-egy pupillában, orrnyeregben, arcberendezésben, hajszínben, láb-törzs arányban.

Amíg idejártam, Cannes is beleolvadt a nagy világutazó-bizniszbe. Óriás hajóról áramlik öbölből partra a turistanép, iskolás gyerekeket hoznak ide tanulmányi kirándulásra (hadd tanuljanak).

Ellenőrzöttebb lett a fesztivál, és biztonságosabb. 2001. szeptember 11-e óta minden nemzetközi rendezvény veszélyeztetett ikertoronynak érezheti magát, érthetően. (Hopp, itt egy ellenőrző pont, ott egy sorompó, amibe eddig nem ütköztünk.) Korábban a kék ruhás rendőrök szinte tájba illőnek tűntek, odakomponáltnak. A rohamkocsik a mellékutcákban bújtak meg, nem rémisztve látványukkal a látogatót. Aztán jött az új policy: elrettenteni, jelen lenni, megmutatni, hogy itt vagyunk. A legelképesztőbb fejlemények közé tartozott, hogy a nyilvános tengeri strandon a fürdőzők között rendőrlovakat posztoltattak fenyegetően. Mára megszoktuk a motozást, az átvilágítást, a táskavizitet, a vonalkódos nyomolvasás bevezetését, a belénk dugott csipogós intimitások biztonsági rendszerét.

Maradt, persze, ami változatlan.

A város szépsége. A part, a pálmák, a vörös sziklák, a várdomb, a Suquet, ahonnan belelátni a város tereibe, utcáiba, a Route Napoleon elejére, a Rue d’Antibes-ra, a városházára és a házak falára komponált filmjelenetekre.

Cannes kitárulkozó város. Talán ezt érezte meg benne Lord Brougham, aki Nizzába igyekezvén e helyt 1834-ben megtorpant, villát épített, divatot teremtett. Mindannyian, akik azóta itt megfordultunk, az angol lordkancellár nyomában járunk úton-útfélen. Plasztik és természet harsog egymás mellett.

Hogyan éljük túl a cannes-i fesztivált? – kérdezték egy pólóra nyomtatva valamikor, úgy közös múltunk közepe táján. Álcázzuk magunkat nagyon elfoglaltnak – tanácsolták. Ehhez kötelező a napszemüveg, akkor is, ha esik, fúj, a mobilunk mindig foglalt jelzést adjon, folyton mosolyogjunk a fotósokra, és mindig legyünk ott, belül, a fontos helyeken. Aztán már csak jó szerencse, semmi más.

A 64. cannes-i filmfesztivál május 11-én megnyílt. A város éli az életét.