Az összefogás esélye

- A minapi történések tükrében: megérte otthagyni a kaposvári színházat?

– Kaposvárott az utolsó két évben folyamatosan érkeztek hozzám apró, furcsa üzenetek Schwajda György direktortól. Gesztusok, félszavak, amelyek jelezték: valamiért nem kedvel. Aztán 2010-ben Gothár Péter meghívott Kent szerepére, amikor a Nemzeti Színházban rendezte vendégként a Lear királyt. Ennek kapcsán Alföldi Róbert szerződést ajánlott, ám még akkor is körbekérdeztem előbb a kaposvári barátaimat: szerintük elmenjek-e a teátrumtól? Azt felelték: sietve. Ennek köszönhetően tölthettem el három remek évadot a Nemzetiben.

– Vidnyánszky Attila kinevezése után mire számított? Ment volna magától, ha nem menesztik?

– Láttam Vidnyánszky néhány előadását. Meggyőztek, hogy jó rendező. Szerettem volna kipróbálni, milyen együtt dolgozni vele. De ő azt mondta, neki ez nem menne. Nem esett jól, noha persze van ilyen. Elfogadtam a döntését, és sok sikert kívántam neki.

– Nem érzem önben a drámai megrendülést.

– Mert nem vagyok drámaian megrendülve. Kaposvárott is átéltem már hasonló igazgatóváltást, csak ott az én hátamon csattogtatták az ostort. Vidnyánszky Attilával egyébként a kaposvári pályázati meghallgatáson találkoztam először: ő volt az az ember a bizottságban, aki csak ült, és nem szólt semmit. Második találkozónk most esett, amikor felmondott nekem.

– Mivel indokolta?

– Nem tért ki az okokra. Bizonyára állati rossz színésznek tart. Arra gondolni sem merek, hogy esetleg politikai okai vannak a dolognak, mert más a világnézetem. Ugye, ez nem lehet?

– Ugrat?

– Mit gondol? A magam részéről igyekszem józanul értelmezni a helyzetet. Természetesen tudom, mennyit érek szakmailag. Nem rendít meg egy ilyen szituáció. Ráadásul jövő évadtól tagja leszek az Örkény Színháznak, vagyis egy jó társulattól egy hasonlóan nívós csapathoz szerződök. Gothárnak köszönhetem ezt is: az ottani vendégrendezésében is játszottam, amikor Mácsai Pál szerződést ajánlott. Az sem titok: éppen akkor, amikor Alföldi. Anyagi szempontok is közrejátszottak, hogy akkor a Nemzetit választottam.

– Közbevetőleg: az anyagiak most nem számítanak?

– Határozott idejű szerződéssel bocsátanak el, végkielégítéssel. Szinte nyugalmasabb helyzetben vagyok, mint a Nemzeti új direktora. Hiszen mindenki látja, mi történik a kulturális életben, mi folyik a Nemzeti kapcsán. Ahogyan az is látszik, hogy az új direktor rettenetesen ráfeszült erre az egész problémahalmazra. Érzi, ez azért nem lesz egyszerű menet.

– Nem értem: mégis vele tartott volna, ha hívja önt Vidnyánszky.

– Azt mondtam: kipróbáltam volna, mert színházpárti vagyok. Nem hiszek a színház ideológiai alapú felosztásában.

– Pedig éppen Vidnyánszky állítja, hogy van ilyen.

– A színház vagy jó, vagy rossz. Akármit mond, ő is jó színházat akar csinálni. S fordítsunk egyet a dolgon: ha konzervatív gondolkodású kollégáktól elvárjuk, hogy az Alföldi Róbert vezette színházban a legjobb tudásuk szerint végezzék a dolgukat, ez ellenkező esetben is így normális. Persze nyilván van egy határ, amelyen túl már bonyolódik a helyzet. Úgy már kicsit neccesebb, ha azt nézem, milyen emberek kerülnek Vidnyánszky Attila mellé a vezetésbe. De a negatívumok csupán a mérleg egyik serpenyőjét jelentik.

– Súlyozzuk még: a Vidnyánszyt megválasztó bizottságban Vidnyánszky emberei ültek. Kinevezése nem elsősorban szakmai, hanem etikai probléma. Mi lehet mindezek mellett pozitívum?

– Ha nem is pozitívum, de számolni kell a színészek sajátos „idiotizmusával”, ami nálam tagadhatatlan. Persze hogy elgyengültem, amikor megtudtam: olyan rendezők fogadták el Vidnyánszky meghívását, mint Viktor Rizsakov, az orosz színház emblematikus figurája, vagy Silviu Purcărete, a bukaresti Bulandra egykori igazgatója.

– A színész cédaalkat?

– Költői kérdés, bár nem lehet általánosítani. Amúgy is jó lett volna együtt maradni azokkal, akikkel összeszoktunk. De történt, ami történt. Görcsök nélkül lépek tovább.

– Alföldi Róbert és mások is gyakran említik: ritka érték megy veszendőbe a társulat megbontásával.

– Megtapasztalhattam a kaposvári színház fénykorát. Afféle családi összezártságot, amikor minden produkció ebben az egyedi légkörben született. A civil és a színházi lét összeforrt, ami kivételesen jó társulattá tette a csapatot. Alföldi Róbert Nemzeti Színháza jó úton volt, hogy ilyenné váljon, de még nem ért célba. Alföldi már kezdett arra is ráérezni, kit és miként lehet újabb és újabb helyzetbe hozni szakmailag. A színésznek nagyon fontos, hogy ne mindig csak egy sávban baktasson, mint a nyomtató ló. Alföldi Róbert vezetésével érdekes újabb öt év kezdődhetett volna.

– Amikor annak idején Babarczy László távozott a kaposvári színház éléről, ön vitte direktorként a teátrumot. Aztán a politikai akarat Schwajda Györgyöt helyezte a pozícióba. Ön a negyvenes évei elején járt akkor, ám majdnem húszesztendős múltja volt a csapatban. Az ottani események még megrendítették?

– Elvben nem rossz dolog negyvenévesen színházigazgatónak lenni, akkor már megtapasztalt ezt-azt az ember. Másfelől: egyes negyveneseknek már olyan erős formaviláguk van, hogy mániásan azt kezdik sulykolni másoknak is. Néha azt gondolom, harmincévesen kellene színházigazgatónak lenni. A pályázatokba bele kellene írni: harmincévesnél öregebb ember nem lehet színházigazgató. Persze az is legyen elvárás: kell valaki az igazgató mellé, aki nagyon ért a gazdasághoz. Vajon lenne ebben ráció?

– Lassan már pályázatok sem lesznek.

– Nonszensz. A színházaknak nagyon sok pénzt kellene adni, azonfelül meg mindenféle államtitkár fogja be a száját. Néha jöjjenek el, nézzenek meg egy-egy előadást. De a politikai oldalnak ne legyen semmiféle ideológiai elvárása a színházzal szemben. A Nemzeti kapcsán sem.

– Kin múlik, hogy ez így legyen?

– Rajtunk. Előbb-utóbb össze kell fogni, nem is csak a színháziaknak. De ami a szakmámat illeti: akárhová jutottunk, meg kell próbálnunk beszélni egymással. A saját történetemtől függetlenül is ezt gondolom. Márpedig ha valakivel érdemes szót váltani a „másik oldalról” színházügyben – és most nem kizárólag a szakmaiságra gondolok –, az Vidnyánszky Attila. Lehetnék pusztán cinikus. Ám a józanság előbbre vinne – mindannyiunkat.

(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra legfrissebb számában.)