Az oroszlánok között

– Aluljáróban vetted? – szegezik a kérdést a kezében három legyezővel érkező Tóth Jocónak.
Eltörött a régi, ezért kellett az új „underground” kellék.

– Kínai. De attól még gyönyörű – nézegeti a szerzeményt Lux Ádám.
Az Óbudai Társaskör udvarán ücsörgünk a nyolc színésszel Goldoni Legyezőjének utolsó előadása előtt. Húsz éve játszották először a darabot, akkor nyolc előadást tartottak, most hetet. Mind telt házas, egyenként száznegyven nézővel. A két széria között két évtized pauza.

Mindenki kiveszi részét a feladatokból. A Komedi Franc Ez? ugyanis attól alternatív, hogy nincs rendező, nincs dramaturg, se díszlettervező, se súgó, se kellékes. Csak ők nyolcan.

– A feliratokat Jocó készíti, jelmezt mindenki vesz. Tóni szerzett katonasapkát, elhozzuk otthonról az anyukák pongyoláját. Ez a színház megelőzte a korát, már húsz éve újrahasznosító volt – mondja Felhőfi Kiss László, alias Lacika. – A fellépőruhákat sokszor csak turkálókban tudjuk beszerezni, ott amúgy is extra dolgokat találni. Az pedig belső művészi igény, hogy ne legyen nagy díszlet, ebben is különbözünk a kőszínházaktól. Meg persze pénz se volt rá.
A feladatok menet közben alakultak.

– Szerémi Zoli a fő agyalós, Laci a váratlan helyzetekben zseniális, Tibi a dramaturg, Tóni kisebb jeleneteket írt a darabba, és nagy poéngyáros, ahogy Ádi is – tudjuk meg Szalay Krisztától.
Annak idején az ő fejéből pattant ki az alternatív társulat ötlete.

– A főiskola után nem éreztem jól magam a kőszínházban. Olyan embereket gyűjtöttem egybe, akik ugyanígy vívódgattak. Szentendre főterén játszottunk először, miután a városban megszűnt a színház. Mondtam, nekünk nem is kell, se az, se vastraverz, a helyi adottságokat használjuk. Ma is az a cél, hogy inkább az emberekre költsünk, ne a díszletre. Az ilyen gyönyörű helyeket kell színházzá alakítani – mutatja a Társaskör udvarát.
Szentendrén annak idején a lakók követelték, hogy ne építsék be egész nyárra a főteret színháznak.

– Papírdobozokat gyűjtöttünk, formákat raktunk ki, és ráírtuk, hogy a teátrum felújítás alatt. A ház ugyanis, ahol a történet játszódott, úgy nézett ki, mintha festés lenne benne – veszi át a szót Cserna Tóni.
Nehéz volt a kezdet.

– Hárman úgy érezték, ők már színművészek, és első alkalommal, élő tévéközvetítés előtt kiszálltak – így Szalay Kriszta. – Nem merték vállalni a fellépést rendező, apparátus és hatalom nélkül. Így került a csapatba Szerémi Zoli, Mertz Tibi és Tóth Jocó.
És ott is maradtak.

– Én jól éreztem magam a kőszínházban is. A Vígben voltam büfés – poénkodik Lacika. – Alternatív színházakban dolgoztam. Délelőtt a harmadik emeleten próbáltunk, este ugyanott árultam italt, szendvicset.
– Egyetlen voltál, aki kőszínházban jól keresett – mondja Lux Ádám.
– Innen van a „kész van már az ebéd?” – zárja Szerémi Zoli.
Szakadnak a röhögéstől. Csak mi nem értjük a viccet.

– Laci egyetlen poénja a darabban ez a „kész van már az ebéd?” – kapunk háttérmagyarázatot Szerémitől. – Sok itt a kreatív ember, mind rendez. Visszatértünk a gyökerekhez. Több száz éve a színi társulatokban, ha valakinek épp nem volt kedve fönt játszani, lentről nyomta a szöveget. Ez a szerep nőtte ki magát rendezői státussá. Köztünk sincs olyan, aki rendezői székből adná az ukázt. Lassú, nagy körökben közelítettük meg a darabot. Nem úgy, hogy az első oldal megvolt, jöhet a második. Végül volt egy kőkemény főpróbahét, amikor összeállt az egész.
– A rendezésben mindennap más volt a tehetséges, másnak jutott eszébe valami – teszi hozzá Anti.
Előadás alatt figyelik egymást és a közönséget. Ha kell, módosítják egyik-másik részletet.

– Annak idején Jocó és Tóni Trabanttal jött be – így Mertz –, hoztak egy demizsont, hogy ünnepeljenek. Az egyik előadáson leesett a ballon, összetört, és a közönség számára is kiderült, hogy nincs benne semmi. A két srác abban a pillanatban azt kezdte játszani, hogy már irdatlanul részeg.
Annak idején nem volt divat átfogalmazni a szerzőt, ma már szinte kötelező újraírni a klasszikusokat.

– És az sem volt természetes, hogy főiskolát végzett színészek a hivatalos struktúrán kívül próbálkozzanak, meg átjárjanak az alternatív színházba – mondja Lacika.
A Legyezőt Verebes István ajánlotta a társulat figyelmébe. Átírták a szöveget.

Mindenki több szerepet játszik.

– A felirat, hogy „az eredeti művel való legkisebb azonosság is a véletlen műve”, csak félig tréfa. A cselekmény fő szála megmaradt, a jeleneteken belül vannak változtatások – teszi hozzá Lux Ádám.
– Az alapokat meghatároztuk, azon belül szabad a fickándozás és a bolondozás. Ha bármelyik jelenetben, mondjuk, Tóni más arcot vág, mint szokott, azonnal kapcsolunk, és másképp játszunk – magyarázza Szerémi. – Most attól tartottunk, húsz év alatt kiment a világ a darab alól. Régen olyan poénok voltak benne, hogy „napirend előtt megszólítom”, ami 1991-ben nagyot durrant, hisz még komolyan vették a parlamentarizmust. Ma ezt kihagytam. Ahogy azt is, hogy Goldoni monnyon le.
– Az egyik előadásunkat megnézte Őze Lajosné, aki amúgy olasz szakos és Goldoni-szakértő. A darab után annyit üzent, hogy „hüje Goldoni most nagyon boldog lenne”. Ki is írtuk krétával – mutat Kriszta a krétás „Hüje Goldoni” feliratra.

A darab végén húsz éve és most is felcsendült a Szomszédok zenéje, amire mindenki egy mondatban összefoglalja az ő kis jellemét. Ez a poén időtálló.

S akkor hol a húsz év?

– Takarásban – jön a poén Lux Ádámtól. – A fa mögött lihegünk, hogy mindjárt nyugdíjba megyünk, aztán széles mosollyal lépünk színpadra.
A Társaskör udvarán, szinte a nézők között játszanak. A közönség minden tagjának minden gesztusa számít.

– A nézők velünk együtt csinálják az előadást. Nem elzárva vagyunk az oroszlánoktól, hanem ott mozgunk közöttük – magyarázza Szerémi. – Ha mosolytalanok, az ránk is negatív hatással van. Feszengő faarcoknak nehéz fergeteges vígjátékot játszani.
Az előadás amúgy is elképesztő koncentrációt igényel, egy kinyújtott láb vagy megszólaló mobil nem zavarhatja meg.

– A legyező a társadalom lakmuszpapírja is. A rendszerváltás után, 1991-ben elképesztő eufória érződött. Ahogy Micimackó mondja, a baj előtt még semmi baj nem volt.
– A poénok zöme mégis megmaradt – teszi hozzá Mertz. – A Rómeó és Júliának is vannak társadalmi vetületei, az alaptörténeten mégsem kell változtatni pusztán azért, mert a világ változik.
A társaság „alaptörténete” viszont módosult, legalábbis ami az anyagiakat illeti.

– Annak idején pályázatokból léteztünk. Most a Társaskör befogadott bennünket. Szűkültek a lehetőségek. A minisztérium visszatartja a pénzt, az NKA megvonta, a fővárosban hol van, hol nincs, a bankok és a magánszféra pedig nem adakozik alternatív színházaknak – magyarázza Lacika.
Pedig a Komedi Franc Ez? igencsak „költséghatékony”.

– Mi nyolcan csaknem negyven ember munkáját végezzük. Az előadás, amit másfél millióból kihozunk, kőszínházban legalább harmincba kerülne.
Illusztrációként Jocó a nyolcvanas években készült kazettás magnót tesz a színpad közepére, és indítja a sramlizenét, max hangerőn. Kriszta pedig kötélre ruhát tereget.

– Hogy mentél tegnap haza, Zoli?
– Taxival.
Buli volt ugyanis, bor fogyott, hat liter.

– Most kávézkodjunk inkább – javasolja Zoli, pár percre az előadástól.
Cigi dukál hozzá. Közben helyére kerül az összes kellék: a kerti törpe, a „Vízben úszkálni tilos!” tábla és egy hatalmas ébresztőóra.

Gyülekezik a közönség is. Jocó már sárgában, Citromka kocsmáros szerepéhez hűen, kezében piros kólástálcával köszönti az érkezőket.

– A törzsvendég – tesz végül a kocsmaasztalhoz egy felfújható bábut. – Se keze, se lába.
Kezdődik.